II. KÖNYV

(1.) A földkerekség másik részén a szerencse már alapozta kezdeteit s okait annak az uralomnak, amely sorsváltozásaival hol örvendetes volt a köznek, hol áldatlan, az uralkodóknak pedig sikert hozott, vagy vesztükre fordult. Titus Vespasianus, akit apja még Galba életében küldött el Iudaeából, útra kelésének okaként az uralkodó iránt köteles hódolatot és tisztségek elnyerésére már megérett korát emlegette, de a találgatásban kedvét lelő sokaság már annak idején elhíresztelte, hogy örökbefogadás végett hívták. A mendemondák alapja az uralkodó idős kora és gyermektelensége, valamint a polgárok gátlástalansága, amellyel sokat szánnak utódnak, míg egyet kiválasztanak. Duzzasztotta a szóbeszédet Titusnak bármekkora szerencse vállalására képes tehetsége, megnyerő, egyben méltóságos megjelenése, Vespasianus sikerei, a jövendőt jelző jóslatok, és a hiszékenységre hajlamos lelkekben jósjelekként megragadó véletlenek is. Midőn Corinthusban, Achaia városában, biztos híreket hallottak Galba kimúlásáról, sőt némelyek bizonyosra vették Vitellius fegyveres közbelépését, néhány barátjának bevonásával minden eshetőséget aggódó lélekkel, két oldalról vizsgál: ha továbbmegy a városba, semmi kedvezést nem szerezne a más tiszteletére szánt hűségnyilvánítással, és Vitelliusnak vagy Othónak a túsza lenne; ha visszafordul, kétségtelenül megsérti a győztest, de bizonytalan még a győzelem, és a győzteshez pártoló apa kimenti fiát. Ha pedig Vespasianus veszi magára a kormányzás terhét, a háborúra gondolok úgyis feledik a sérelmeket. (2.) Ilyen és efféle gondolatok hányták-vetették remény s félelem közt, míg végül a remény győzedelmeskedett. Némelyek szerint Berenice királynő iránt fellángolt vágyakozásában fordult vissza; ifjúi lelke nem is volt közömbös Berenice iránt, de ez nem akadályozta feladatainak végzésében: gyönyörűségek között vígan élte le ifjúságát, a maga uralkodása idején mértékletesebben, mint apjáé alatt. Tehát végighajózván Achaia és Kisázsia partvidéke mellett, valamint a balra elterülő vizeken, Rhodus és Cyprus szigete, majd innen merészebb útvonalon Syria felé igyekezett. És megszállta a vágy, hogy felkeresse s meglátogassa a paphosi Venusnak az ott lakók s jövevények közt híres templomát. Talán nem lesz érdektelen röviden ismertetni a kultusz eredetét, a templomi szokásokat, az istennő alakját – mert másutt nem ilyennek tisztelik.

(3.) A templomot ősi monda szerint Aerias király alapította; némelyek ezt tartják az istennő nevének; újabb keletű hagyomány szerint Cinyras szentelte fel a templomot, a tengerből fogant istennő pedig ide vetődött ki, viszont a jóslás tudományát s művészetét máshonnan hozták, tudniillik a ciliciai Tamiras honosította meg, és úgy egyeztek meg, hogy a két család leszármazottai legyenek a szertartások felügyelői. Később, hogy a királyi nemzetség minden tisztségben megelőzze az idegen családot, a jövevények még a magukkal hozott tudományról is lemondtak: csak Cinyras-paphoz fordulnak jóslatért. Áldozati állat bármi lehet, de csak hím: legbizonyosabb hitele a kecskék belső részeinek van. Vért az oltárra önteni tilos: imádság és tiszta tűz lobog fel az oltárokról, és eső nem hull rájuk, bár a szabadban vannak. Az istennő képmása nem emberi alakú: egy darabból álló kerek test, amely szélesebb alapból oszlop módjára keskennyé magasodik, de ennek oka homályos.

(4.) Titus megtekintette a szentély gazdagságát, a királyok ajándékait, s amit csak a régiségekben kedvét lelő görög fajta a bizonytalan hajdankorra ráfog, majd a hajóútról kérdezett elsőnek. Miután hallotta, hogy nyitva az út, és a tenger kedvező, önmagát illetően tesz fel talányos kérdéseket, miután több áldozati állatot levágott. Sostratus, ez volt a pap neve, mikor látja a biztató és egyet mondó beleket, s hogy a nagy tervekre áldását adja az istennő, egyelőre csak kevés és megszokott szóval válaszol, majd titkos beszélgetésben feltárja a jövőt. Titus felbátorodva érkezett vissza apjához: a tartományok és a seregek feszülten várakozó lelkét roppant bizakodás töltötte el.

Vespasianus már majdnem befejezte a iudaeai háborút, csak Jeruzsálem megvívása maradt hátra: kemény és nehéz feladat, de inkább a hegy fekvése és a babonás megátalkodottság miatt, nem mintha az ostromlottaknak elég erejük maradt volna a megpróbáltatások elviselésére. Mint fentebb említettük, Vespasianusnak három legioja volt, harcedzett csapatok; négynek az élén Mucianus állott békében, de a versengés, meg a szomszéd sereg dicsősége nem hagyta, hogy eltunyuljanak, s amennyi erőt amazoknak a veszedelem és fáradság, annyi frisseséget adott ezeknek a csorbítatlan nyugalom és a nem próbált háborúért való lelkesedés. Mindkettejüknek gyalog- és lovaskülönítmények, hajóhadak s királyok voltak segítségükre, és bár mást beszéltek róluk, nevük egyformán híres.

(5.) A harcedzett Vespasianus a menet élén haladt, ő foglalt helyet a tábornak, megfontoltságával és – ha kellett – fegyverrel éjjel s nappal szorongatta az ellenséget; beérte azzal az eleséggel, ami éppen akadt; ruházatban s külső megjelenésben alig különbözött a közkatonától: egyszóval ha nem kapzsi, méltó párja a régi vezéreknek. Mucianust éppen ellenkezőleg pompaszeretete, vagyona és a magánember mértékét mindenben meghaladó viselkedése tüntette ki; ügyesebben beszélt, járatos a polgári ügyek intézésében s irányításában: kiváló uralkodói alkat lett volna, ha kettejük hibái nélkül csak erényeik egyesülnek. Egyébként ez Syriának, amaz Iudaeának élén állt, tartományaik szomszédos igazgatása következtében féltékenységből viszálykodtak, végül Nero halála után félretették a gyűlölködést, közösen tanácskoztak, eleinte barátaik közvetítésével, majd – mint egyetértésük fő letéteményese – Titus volt az, aki méltatlan torzsalkodásaikat mindkettejük hasznára megszüntette: természeténél és ügyességénél fogva még Mucianust is meg tudta nyerni. A tribunusokat s a centuriókat, valamint a katonák tömegét szorgos igyekezettel, engedékenységgel, erényekkel vagy csábításokkal – ki-ki a maga módján – vonták a pártjukra.

(6.) Még Titus megérkezése előtt mindkét sereg Othóra esküdött fel, mivel most is gyorsan terjedtek a hírek, de lassan mozdult a terhes polgárháború, amelyre a hosszas egyetértésben nyugvó Kelet még csak akkor készült. Mert valamikor a legerősebb polgárháborús seregek Italiában vagy Galliában fogtak egymás ellen fegyvert a Nyugat erejéből; és Pompeiusnak, Cassiusnak, Brutusnak, Antoniusnak, akiket mind a tengeren túlra követett a polgárháború, nem volt szerencséjük, s Syriában és Iudaeában gyakrabban lehetett hallani a Caesarokról, mint látni őket. Soha nem lázadtak fel a legiok, csak a parthusokat fenyegették váltakozó sikerrel, és a legutóbbi polgárháborúban, midőn mások forrongtak, rendületlen maradt itt a béke, majd a hűség Galba iránt. De amint híre érkezett, hogy Otho és Vitellius bűnös fegyverekkel a római birodalom megszerzésére indult, hogy ne mások kapják az uralkodással járó jutalmakat, ők pedig csak a szolgálat terheit, zúgolódni kezdett a katonaság és erőit mérlegelte: hogy övék hét legio ott helyben és rengeteg segédcsapattal Syria és Iudaea, azután a határos Egyiptom s két legio, eminnen Cappado-cia s Pontus, és valahány tábor csak a két Armenia előtt húzódik, Asia és a többi tartomány, férfiakban nem szegények és anyagiakban gazdagok; övék minden sziget, amelyet a tenger körülzár, és közbül a háború előkészítésére alkalmas és magában is biztonságos tenger.

(7.) Nem maradt rejtve a vezérek előtt a katonák indulata, de míg mások háborúskodnak, jónak látszott várni. Polgárháborúban a győztesek s a legyőzöttek sohasem szilárd hittel egyesülnek, és nem fontos, hogy Vitelliust vagy Othót hagyja-e tovább élni a sors. Jó dolgukban kiváló vezérek is elkevélyednek: a katonaság széthúzása, tunyaságuk, bujálkodásuk, azaz tulajdon bűneik következtében egyikük háborúban, másikuk győzelemben fog veszni. Tehát a fegyveres összecsapást a várt alkalomra halasztották, mivel Vespasianus s Mucianus a minap, a többi már régebben egyezségre jutott: a legjobbak, mert szerették az államot, sokat a zsákmány édessége ösztönzött, másokat szorongatott anyagi helyzetük: így jók s hitványak különböző okokból, de egyforma igyekezettel – mindnyájan háborút kívántak.

(8.) Ugyanebben az időben Achaiát és Asiát az a rémhír kavarta fel, hogy jön Nero: sok mindent beszéltek ugyanis haláláról, s épp ezért azt híresztelték s hitték, hogy életben van. A többi ál-Nero sorsát s próbálkozásaikat müvünk megfelelő helyén mondjuk majd el; ezúttal egy pontusi rabszolga, vagy más hagyomány szerint lantjátékhoz és énekhez értő itáliai felszabadított jelent meg: arcának hasonlóságán kívül ez is kezére játszott szédelgésének elhitetésében. Ágrólszakadt kóborló katonaszökevényeket toborzott, akiket roppant ígéretekkel vett le a lábukról; tengerre száll, és Cythnus szigetén, ahova a viharok ereje sodorta, részint megnyert néhány Keletről érkező katonát, a tiltakozókat pedig felkoncoltatta, részint kereskedőktől rabolt pénzen felfegyverezte markosabb rabszolgáit, Sisenna centuriót pedig, aki a syriai hadsereg nevében az egyetértést jelképező jobbokat vitt a praetorianusoknak, mindenféle mesterkedéssel megkörnyékezte, míg végül Sisenna titokban elhagyta a szigetet, és rettegve, az erőszaktól félve elmenekült. Ez általános riadalmat keltett: sokan figyeltek fel a hírhedt névre, akik változásban reménykedtek és gyűlölték a fennálló rendet. A napról napra terjedő szóbeszédet a véletlen oszlatta semmivé.

(9.) Galatia és Pamphylia tartományok kormányzását még Galba Calpurnius Asprenasra bízta. Mikor ez a misenumi hajóhadból kíséretül kapott két három-evezősoros hajóval Cythnus szigetén kikötött, ott akadtak, akik a parancsnokokat Nero nevében hívták össze. Az ál-Nero tragikus arcot öltött és „egykori katonáinak hűségére” hivatkozva kérte, hogy vigyék Syriába vagy Egyiptomba. A hajóparancsnokok – akár bizonytalanságból, akár cselből – kijelentették, hogy beszélniük kell katonáikkal, és majd ha megnyerték valamennyiük hajlandóságát, visszatérnek. Valójában mindent híven jelentettek Asprenasnak: az ő felszólítására megrohanták a hajót és végeztek az illetővel, bárki volt is. Fejét, melyet a szem, a haj és a vad arckifejezés tett feltűnővé, Asiába, majd onnan Rómába vitték.

(10.) A meghasonlott és a sűrű uralkodó változások miatt szabadság és zabolátlanság közt hánykolódó városban kicsiny dolgok is nagy szenvedéllyel zajlottak. A pénzét, hatalmát, tehetségét nézve inkább hírhedt, mint jó hírű Vibi-us Crispus a lovagrendű Annius Faustust, aki Nero idejében feljelentésekkel foglalkozott, vizsgálatra idézte a sena-tus elé, mert nemrégiben, Galba uralkodása alatt, a senatorok úgy határoztak, hogy a vádaskodók ügyét meg kell tárgyalni. Ez a változatos sorsú senatusi határozat, amely aszerint, hogy befolyásos vagy gyámoltalan vádlott került terítékre, hol erőtlen volt, hol hatályos, még mindig őrzött valamit félelmetes voltából. Crispus is különös igyekezettel fáradozott fivére feljelentőjének elveszítésén, s rá is vette a senatus nagy részét, hogy követeljék védekezési lehetőség és meghallgatás nélkül való elítélését. Ezzel szemben másoknál semmi sem vált annyira a vádlott hasznára, mint a vádló túlságos hatalma: adjanak neki időt, ismertessék a vádakat; bármennyire gyűlölt és ártalmas személy is Faustus, hagyományos szokás szerint meg kell hallgatni – javasolták. Kezdetben erősebbnek is bizonyultak, s néhány nappal elhalasztották a tárgyalást; majd elítélték Faustust, de semmiképpen sem a városnak olyan egyetértésével, amilyenre gyalázatos erkölcseivel rászolgált: persze, emlékeztek még, Crispus is ugyanezt a jutalommal járó vádaskodást űzte, és nem a bűn megtorlása, hanem a bosszuló volt tetszésük ellenére.

(n.) Közben Othóra nézve kedvezően alakult a háború kezdete, miután parancsára Dalmatiából s Pannoniából megindultak a seregek. A négy legio mindegyikéből két-kétezer főt előreküldték, a derékhad csekély távközökben vonult utánuk: a Galbától toborzott hetedik, a tizenegyedik és tizenharmadik kiszolgált legio, és a leghíresebbek, a britanniai felkelést elfojtó tizennégyesek. Nero azzal öregbítette dicsőségüket, hogy kiemelte őket, mint legderekabbakat: innen eredt tartós hűségük Nero iránt és ágaskodó igyekezetük Otho mellett. De minél nagyobb volt erejük és elszántságuk, elbizakodottságuk miatt késedelmeskedtek. A legiok menetoszlopa előtt lovasalakulatok s cohorsok haladtak, és még Rómából is egy nem megvetendő csapattest: öt testőrcohors és lovasosztagok az első legioval, ezenfelül – szégyenletes segítségül – kétezer gladiator, akiket azonban a polgárháborúk során még szigorú vezérek is igénybe vettek. Ε csapatok parancsnokául Annius Gallust rendelték és Vestricius Spurinnával a Padus partvonulatának megszállására küldték előre, mivel az első haditervek meghiúsultak: átkelt már az Alpokon Caecina, akit pedig Gallus még Gallia határain belül fel akart tartóztatni. Othót válogatott testőrök kísérték, velük a többi praetori cohors, a kiszolgált praetorianusok, továbbá számos tengerészkatona. És ez nem volt számára tunya vagy romlottan fényűző utazás, hanem vaspáncélt öltött és a jelvények előtt menetelt, borzasán, ápolatlanul, a híréhez nem hasonlóan.

(12.) Eleinte nyájas volt hozzá a szerencse, mert a tengeren hajóival birtokában tarthatta Italia nagyobb részét, egészen a Tengeri Alpok lábáig; e hegynyúlványok megkí-sértésére s a narbói tartomány megtámadására Suedius Clemenst, Antonius Novellust, Aemilius Pacensist adta vezérül. Ám Pacensist a zabolátlan katonák gúzsba kötötték, Antonius Novellusnak semmi tekintélye; Suedius Clemens népszerűséget hajhászva látta el tisztét, s bár a fegyelem fenntartásához nem volt ereje, mégis csatákra áhítozott. Úgy látszott, nem Italiába mennek, nem hazai helyekre s tájakra: mintha idegen partokat és ellenséges városokat égetnének, dúlnának, fosztogatnának, annál kegyetlenebbül, mivel sehol sem gondoltak ilyen szörnyűségekre. Dúsak a földek, nyitva a házak; az elébük siető gazdákat feleségükkel és gyermekeikkel együtt a biztonságos béke és az átkos háború kerítette hálójába. A Tengeri Alpok vidékét akkor Marius Maturus procurator igazgatta. Fegyverbe szólítván a népet, – és nem is hiányzott ehhez az ifjúság, – a tartomány határaitól távol akarta tartani Otho katonáit, de a hegyi lakók az első rohamban elhullottak s szétszóródtak, mivel csak úgy vaktában csődültek össze, nem tudtak tábort építeni, vezérnek engedelmeskedni, és a győzelemben nem láttak dicsőséget, sem a futásban szégyent.

(13.) Othónak ettől az ütközettől felbőszült katonasága Albintimilium községére zúdította haragját. Persze a csatában semmi zsákmány: csak szegény falusiak és ócska fegyverek; foglyul nem tudták ejteni őket, ezt a fürge és a környéken járatos fajtát; de az ártatlanok nyomorgatásával kielégítették kapzsiságukat. Fokozta a gyűlölséget nevezetes példaadásával egy ligur asszony, aki elrejtette fiát: a katonák azt hitték, hogy pénze is van eldugva, ezért kínzások közepette faggatták, hol tartja fiát, ő pedig méhére mutatva: – „Itt rejtőzik!” – válaszolta, és ezután is semmiféle megfélemlítésre, de még halálában sem változtatott szavának példásan bátor állhatatosságán.

(14.) A Vitellius hűségére felesketett narbói tartományt Otho tengerészcsapata fenyegeti: jelentették a reszkető hírnökök Fabius Valensnak; ott voltak a coloniák segítséget kérő küldöttei is. Két tunger cohorsot, négy lovasegységet, a treverek egész alakulatát küldte ki Iulius Classicus parancsnoksága alatt; ezek egy részét Forum Iulii coloniájában tartották vissza, hogy mivel valamennyi csapatot szárazföldi útra rendeltek, a fedezetlenül maradt tengeren Otho hajóhada arra ne igyekezzék. Tizenkét lovasegység és a cohorsok válogatott csapatai az ellenség ellen vonultak, csatlakozott hozzájuk egy ligur cohors, a tereppel ismerős segédcsapat, és ötszáz, még nem a jelvények alatt szolgáló pannóniai. Nem is késedelmeskedtek az ütközettel: de a hadrendet úgy állították fel, hogy a tengerészkatonák egy része a közéjük besorolt helybeliekkel a tengerhez közel eső dombokra vonult fel, a dombok és a tengerpart közti síkságot a praetorianus katonaság foglalta el, a tengeren pedig – mintegy csatlakozva hozzájuk – a hajóhad sorakozott fel csatára készen, feléjük fordulva és fenyegető arcvonalban; a vitellianusok, akik kevesebb gyalogossal rendelkeztek, és a lovasságban volt az erejük, az alpesieket a közeli magaslatokon, a cohorsokat sűrű sorokban a lovasság mögött állították fel. A treverek egységei vigyázatlanul szálltak szembe az ellenséggel, mivel szemből a kiszolgált testőrkatonaság fogadta őket, ugyanakkor oldalról kövekkel támadt rájuk a dobálásra a helybelieknek is alkalmas csapata, akik a katonaság közé vegyülve, bátrak is, gyávák is, a győzelemben egyforma merészséget mutattak. Fokozta a megvertek félelmét, hogy a hajóhad a küzdők háta mögé kanyarodott. így mindenfelől körülfogták őket, s valamennyi csapatuk elpusztult volna, ha a győztes sereget fel nem tartóztatja az éjszaka sötétje, amely eltakarta a menekülőket.

(15.) De a vitellianusok a vereség ellenére sem nyugodtak: odavonják a segédcsapatokat s megrohanják a gondatlan és a siker miatt vigyázatlanul táborozó ellenséget. Elhullanak az őrök, átszakadnak a tábor sáncai, ijedelem támad a hajókon, míg végül lassanként elült a riadalom, s a védekezők a közelben elfoglalt magaslatról nemsokára támadásba mentek át. Ekkor szörnyű öldöklés támad, és a tunger cohorsok parancsnokait, miután sokáig tartották az arcvonalat, lövedékek borítják el. De Otho emberei sem véráldozat nélkül győztek, mert közülük azokat, akik óvatlanul üldözésre indultak, a visszafordult lovasok körülfogták. És mintha fegyvernyugvásban állapodtak volna meg, hogy egyik oldalról a hajóhad, a másikról a lovasság hirtelen rettegést ne keltsen, a vitellianusok ismét Antipolisba, Gallia Narbonensis városába, Otho csapatai a beljebb eső Liguriának Albigaunum nevű községébe vonultak vissza.

(16.) Corsicát és Sardiniát s a környező tenger többi szigetét a győzelmes hajóhad híre Otho pártján tartotta, de Corsicát majdnem romlásba döntötte Decumus Pacarius procurator meggondolatlansága, amely a hadmüveletek kiterjedését nézve egészében sem lehetett hasznos, neki magának pedig vesztére fordult. Mert Otho elleni gyűlöletében Vitelliust corsicai erőkkel szándékozott megsegíteni: hiú segítséggel, még akkor is, ha sikerrel jár. Egybehívja a sziget vezetőit, feltárja előttük tervét, és az ellene szólni merészkedőket – Claudius Pyrrhicust, az ott horgonyzó liburniai naszádok parancsnokát, és Quintius Certus római lovagot – kivégezteti; a haláluktól megrémült jelenlevők, egyszersmind a mihez sem értőknek tudatlan és csak mások félelmében osztozó sokasága, mind Vitelliusra esküdtek fel. De midőn Pacarius megkezdte a sorozást és az ilyesmiben járatlan embereket katonai feladatokkal gyötörte, meggyűlölték a szokatlan fáradalmakat és elgondolkoztak gyengeségükön: sziget az ő lakóhelyük, és messze van Germania s a legiok ereje; a hajóhad még azokat is kifosztotta s feldúlta, akiket gyalogos– és lovascsapatok védelmeztek. És hirtelen elfordultak tőle, de mégsem nyílt erőszakkal: várták a kellő alkalmat a cselvetésre. Pacarius, mikor látogatói eltávoztak, meztelenül és segítség híján a fürdőben leli halálát; lemészárolják társait is. Fejüket – mint ellenségekét – a gyilkosok személyesen vitték Othóhoz, de sem Otho meg nem jutalmazta, sem Vitellius meg nem büntette őket, mert tettük az események nagy zűrzavarában még különb gyalázatosságokkal keveredett.

(17.) Mint fentebb említettük, a Siliusról elnevezett lovasegység már megnyitotta Italiát s átvitte oda a háborút, pedig senki nem kedvelte Othót, és Vitelliust sem akarták volna helyette, de a hosszú béke mindenféle szolgaságra megtörte azokat, akik alkalmazkodnak az éppen hatalmon levőkhöz és nem törődnek azzal, ki a jobb. A legvirágzóbb itáliai vidéket, a Padus s az Alpok közt elterülő mezőket és városokat mind Vitellius fegyveres erői tartották megszállva, mert már Caecina előreküldött csapatai is megérkeztek. Elfogtak egy pannóniai cohorsot Cremona mellett, elvágtak seregüktől száz lovast és ezer tengerészkatonát Placen-tia és Ticinum között. Ε siker láttára Vitellius katonáit már nem lehetett a folyó és partjai mögött tartani, sőt még csábította is a batavusokat s a Rhenuson túliakat maga a Padus; Placentiával szemben hirtelen átgázoltak rajta, foglyul ejtettek néhány felderítőt és ezzel akkora rémületet keltettek a többiekben, hogy ijedtükben és zavarukban Caecina egész seregének megérkezését jelentették.

(18.) Spurinna, mert Piacentiát ő tartotta kézben, biztosan tudta, hogy Caecina még nem érkezett meg, de elhatározta: ha közeledik, az erődítésen belül tartja katonáit, és a három praetori cohorsot, meg az ezer vexillariust a kevés lovassal együtt nem állítja szembe a harcedzett sereggel; de a háborút nem ismerő féktelen katonaság megragadta a jelvényeket, a zászlókat, és előrerontott. Mit sem törődve a centuriókkal s a tribunusokkal, fegyvert fogtak az őket visszatartani próbáló vezérre, sőt még olyasmit is kiabáltak, hogy elárulták Othót és úgy hívták oda Caecinát. Spurinna, eleinte kényszerből, majd színleg önként csatlakozik mások elvakultságához, hogy annál nagyobb súlya legyen tanácsainak, ha a zendülés alábbhagy.

(19.) Már előttük látszott a Padus, és közeledett az éjszaka, ezért úgy határoztak, hogy körülsáncolják a tábort. Ez a városi katonáknak szokatlan munka letörte lelkesedésüket. Ekkor aztán a legidősebbek sorra hibáztatják hiszékenységüket, rámutatnak arra az ijesztő és vészterhes lehetőségre, hogy Caecina a tágas síkságon körülzárhatja seregével ezt a kevés cohorsot. S már táborszerte szerényen beszélnek, és a közéjük vegyülő centurióknak s tribunusoknak dicsérik a vezér előrelátását, hogy erőben és anyagiakban ily gazdag coloniát választott támaszpontul és hadiszállásul. Végül Spurinna, nem annyira fegyelmezetlenségüket szemükre hányva, inkább eljárásának ésszerűségét bizonygatva, felderítőket hagyott hátra, a többieket pedig visszavezette Piacentiába; már kevésbé zavarogtak, és hallgattak parancsaira. Megszilárdították a falakat, új védőműveket építettek, magasították a tornyokat, és nemcsak fegyvert teremtettek elő, hanem arról is gondoskodtak, hogy mindenki hallgasson a szóra és buzgón engedelmeskedjék, ami egyedül hiányzott ebből a pártból, a bátorsággal viszont meg lehettek elégedve.

(20.) Caecina pedig, mintha az Alpokkal maga mögött hagyta volna a kegyetlenkedést és zabolátlanságot, fegyelmezett menetben vonult át Italián. Öltözetét a municipiumok és a coloniák kevélységre magyarázták, mert tarka köpenyben, nadrágot – barbár ruhát – öltve szólt a togás polgárokhoz. Feleségét is, Saloninát, bár senkit sem bántott azzal, hogy díszesen, bíborral takart lovon járt, mégis szinte sértetten kárhoztatták: a halandó vele született tulajdonsága, hogy éles szemmel vizsgálja mások friss szerencséjét, s a jó sorsban senkitől sem követel annyi mértéktartást, mint akiket egykor magához hasonlónak látott. Caecina átkelt a Paduson, tárgyalásokkal és ígérgetésekkel próbára tette Otho embereinek hűségét, de őt is hasonló módszerekkel környékezték meg: tetszetős és semmitmondó szavakkal emlegették a békét és az egyetértést; ezután pedig – amivel nagy rémületet keltett, – minden tervét és igyekezetét Placentia ostromára összpontosította, mert tudta, hogy a közvélemény a kezdeti hadi sikerek alapján ítéli meg a folytatást.

(21.) De az első nap inkább szertelen rohammal, mint tapasztalt sereghez méltó harcmozdulatokkal telt el: ételtől s bortól elnehezedve, fedezetlenül s óvatlanul vonultak a falak ellen. Ebben a csatározásban egy igen szép épület, a falakon kívül emelt amphitheatrum hamvadt el, akár az ostromlók gyújtották fel, mikor fáklyákat, izzó golyókat és tüzes lövedékeket dobáltak az ostromlottakra, akár az ostromlottak, mikor próbálták visszahajigálni. A municipiumnak gyanakvásra hajlamos lakossága szentül hitte, hogy a szomszéd coloniákból való személyek alattomban még táplálták is a tűzvészt, irigységből és versengésből, mivel Italiában egyetlen épület sem fogadott be annyi embert. Bárhogyan esett is, amíg szörnyűbb dolgoktól kellett tartani, kevésbe vették, de biztonságérzetük visszatértével úgy bánkódtak, mintha súlyosabb csapás nem is érhette volna őket. Különben nagy véráldozat árán visszaverték Caecinát, és az éjszaka ostromberendezések odahurcolásával telt el. A vitellianusok palánkmellvédeket, rőzsenyalábokat és ostromtetőket szereznek a falak aláaknázására s az ostromlók védelmére, az othonianusok karókat és tömérdek követ, valamint ólom– s bronzlövedékeket, hogy az ellenséget megtörjék s elborítsák. Mindkét fél szégyenkezett, mindkét félben élt a dicsőségvágy, csak a buzdítás hangzott másképp: egyfelől a legiok és a germániai hadsereg erejét, másfelől a városi katonaság és a praetorianus cohorsok megtisztelő helyzetét emlegették; ezek tunyának és restnek, a cirkusztól és a látványosságoktól züllöttnek, azok idegennek és külföldinek gyalázták a másik fél katonaságát. Egyszersmind Othót és Vitelliust ünnepelve vagy hibáztatva sűrűbben serkentették egymást gyalázkodásokkal, mint dicséretekkel.

(22.) Alig virradt, máris tele voltak védőkkel a falak, fegyverektől s férfiaktól csillogott a síkság: a sűrű sorokba tömörült legiok, az elszórt segédcsapatok a magasabb falszakaszokat nyilakkal vagy kövekkel támadták, a kevésbé őrzött vagy a régiségtől omladozó részeket közelről rohamozták. Felülről Otho hívei még lendületesebb és biztosabb dobással hajigálják lövedékeiket a vaktában előnyomuló germánok ellen, akik vadul énekelve és hazai szokás szerint csupasz felsőtesttel rázzák fejük fölött pajzsukat. A legiokatonaság a mellvédek és a fonadékok fedezete alatt aláaknázza a falakat, ostromtöltést emel, próbálja kifordítani a kapukat: a praetorianusok viszont az e célra odakészített malomköveket roppant súlyuknak megfelelő robajjal hengerítik rájuk. Az alulról felnyomulók egy része eltemetődik, mások felnyársalódnak, elvérzenek vagy megnyomorodnak: mivel a pusztulást zűrzavar is tetézte, s a falakról annál kíméletlenebbül osztogatták a sebeket, visszavonultak, megtörvén ezzel pártjuk hírét. Caecina pedig, szégyellve a vaktában kezdett ostromot, hogy ne vesztegeljen csúful és hiába ugyanabban a táborban, ismét átkelt a Paduson és Cremona felé igyekezett. Távozásakor megadta magát neki Turullius Cerialis több tengerészkatonával és Iulius Briganticus néhány lovassal; ez bataviai születésű lovasparancsnok, az primipilaris és Caecinától éppen nem idegen, mivel annak idején Germaniában centurióskodott.

(23.) Spurinna, mihelyt értesült az ellenség útjáról, Pla-centia megvédését, a történteket és Caecina terveit levélben tudatja Annius Gallusszal. Gallus az első legiot éppen Placentia megsegítésére vezette, mivel nem bízott benne, hogy a kevés cohors el tudja viselni a hosszabb ostromot és a germániai hadsereg erejét. Midőn megtudta, hogy a megvert Caecina Cremona felé vonul, az alig féken tartható és harci vágyában egészen a zendülésig menő legiot Bedriacumban megállítja. Verona és Cremona közt terül el ez a helység, amelyet immár két római vereség tett hírhedtté s áldatlan emlékűvé.

Ugyanezekben a napokban Martius Macer nem messze Cremonától sikerrel harcolt. A vállalkozó szellemű Martius ugyanis a hajóra rakott gladiátorokat hirtelen a Padus túlsó partjára zúdította. Megzavarodtak Vitellius itteni segédcsapatai, és míg a többiek Cremonába menekültek, az ellenszegülők itt pusztultak. De Martius megfékezte a győztesek harci kedvét, hogy az új segítséggel megerősödött ellenség az ütközet sorsát meg ne fordíthassa. Gyanús volt ez Otho embereinek, akik vezéreik minden tettét fonákul értelmezték. Versenyezve a gyáva lelkűek és merész szájúak, Annius Gallust, Suetonius Paulinust és Marius Celsust – mert Otho ezeket is parancsnoknak tette meg, – különféle vádakkal halmozták el. A zendülések és viszálykodás leghevesebb szítói, Galba gyilkosai, megátalko-dottságukban és félelmükben esztelenül kavartak mindent, hol nyíltan lázító szóval, hol Othónak címzett titkos levelekkel, aki minden hitványnak hitelt adott, a jóktól félve reszketett, jó sorsában ingatag és balszerencséjében különb. Ezért odahívatta fivérét, Titianust, és őt tette meg főparancsnoknak.

(24.) Eközben Paulinus és Celsus vezérlete alatt kitűnően folytak a dolgok. Caecinát aggasztotta, hogy mindent hasztalan kezdett, és lehervad seregének híre. Elűzték Placentia alól, segédcsapatainak minapi vesztesége után a felderítők összecsapásaiban, ezekben az inkább sűrű, mint említésre méltó ütközetekben is alulmaradt: így aztán, midőn Fabius Valens közeledett, hogy ne minden hadi érdem arra szálljon, igyekezett vezéri jó hírét inkább mohón, semmint megfontoltan visszaszerezni. Cremonától tizenkét mérföldre – a helyet Castorról és fivéréről nevezik Castoresnak, – segédcsapatainak legszilajabb katonáit az útig nyúló erdőkben állítja lesbe; lovasai továbbvonulásra kaptak parancsot, valamint arra, hogy az ellenséget harcra ingerelvén, önkéntes visszavonulásukkal csábítsák sietésre üldözőiket, amíg csak a lesben álló csapatok rajtuk nem ütnek. Elárulták ezt Otho vezéreinek, és a gyalogosok gondját Paulinus, a lovasokét Celsus vette át. A tizenharmadik legío egy osztaga, a segédcsapatokból négy cohors és ötszáz lovas balra helyezkedik el, az országút töltését három mélyen tagolt praetorianus cohors szállta meg, a jobbszárnyon az első legio vonult fel a segédcsapatok két cohorsával és ötszáz lovassal: ezek tetejébe a testőrségből s a segédcsapatokból ezer lovast vezényeltek, hogy megkoronázzák a sikert vagy támogassák a bajba kerülőket,

(25.) Mielőtt egybevegyültek a hadsorok, Vitellius emberei megfordultak, Celsus pedig előre látva a cselt, visszatartotta az övéit: a vitellianusok a lesből vaktában felkerekedve sokáig követték a lassan hátráló Celsust és maguk estek kelepcébe, mert oldalról ott voltak a cohorsok, szemben a legiok arcvonala, és hirtelen oldalmozdulatokkal máris bekerítette őket a lovasság. Suetonius Paulinus nem azonnal adott jelt a csatára a gyalogságnak: habozó természet volt, akinek az ésszel alkalmazott óvatos tervek jobban tetszettek, mint a véletlen szerencsés helyzetek, ezért betemettette az árkokat, szabaddá tette a síkságot, széthúzta az arcvonalat, mert úgy vélte, elég gyorsan kezdődik a győzelem annak biztosítása után, hogy őket ne győzhessék le. Ezzel a habozással időt hagyott a vitellianusoknak arra, hogy a szőlőlugasok szövevényes indafonadékai közé meneküljenek; és még egy kis erdő is ott húzódott, ahonnan ismét előmerészkedtek és a vállalkozóbb testőrlovasokat megölték. Megsebesül Epiphanes királyfi, aki buzgón harcolt Otho oldalán.

(26.) Ekkor indult rohamra Otho gyalogsága: eltiporták az ellenséges arcvonalat, megfutamították a segítségül érkezőket is, mert Caecina nem egyszerre, hanem egyenként vonultatta fel a cohorsokat, ami csak fokozta a zavart a csatában, mivel a szétszórt és sehol erősen helyt nem álló egységeket magával ragadta a menekülők rettegése. A táborban is zendülés ütötte fel a fejét, amiért nem valamennyiüket vezették harcba: megbilincselték a táborparancsnok Iulius Gratust, mintha Othónál katonáskodó fivére kedvéért árulást készített volna elő, fivérét, a tribunus Iulius Frontot pedig ugyanezzel a váddal Otho emberei verték bilincsbe. Különben olyan rettegés vett erőt mindenütt a menekülőkön, a szembeszállókon, a csatasorban, a sánc előtt, hogy Caecina egész seregével megsemmisülhetett volna, ha Suetonius Paulinus visszavonulást nem fúvat – mindkét fél sorai között ez a hír terjedt el. Paulinus, saját bevallása szerint, félt a még előttük álló sok fáradságtól és az úttól; attól, hogy Vitellius katonái majd pihenten törnek rá a táborból a kimerültekre, és ha vereséget szenvednek, semmi menedékük nem lesz. Ez a vezéri okfejtés keveseknél talált helyeslésre, a közemberek körében pedig ellenséges szóbeszédre adott alkalmat.

 (27.) Ez a kudarc nem annyira megfélemlítette, mint inkább fegyelemre szorította Vitellius híveit, mégpedig nemcsak Caecina seregében, aki a hibát az inkább zendülésre, semmint harcra kész katonaságnak tulajdonította; Fabius Valens csapatai is – mert már Ticinumba érkezett, – felhagytak az ellenség lefitymálásával, és becsületük visszaszerzésére törekedve tisztelettudóbban és készségesebben fogadtak szót a vezérnek. Egyébként már korábban súlyos zendülés tört ki, amelyet távolabbi kezdetétől fogva most pótolok, mert nem lett volna helyes félbeszakítani Caecina hadműveleteinek rendjét.

A bataviai cohorsok, amelyek – mint előadtuk, – a Nero elleni felkelés során a tizennegyedik legiotól különváltak, majd Britanniába vezető útjukon Vitellius megmozdulásáról hallván, a lingo törzs területén Fabius Valenshez csatlakoztak, öntelten viselkedtek, mihelyt egy legio sátrainak közelébe érkeztek: ők szedték ráncba a tizennégyeseket, ők ragadták el Nérótól Italiát, és azzal kérkedtek, hogy a háború egész sorsa az ő kezükbe van letéve. Gyalázat ez a katonáknak, sérelmes a vezérnek; mivel pedig a veszekedésektől és a civakodásoktól a fegyelem meglazult, végül Valens a követelőzés mögött még árulást is gyanított.

(28.) Amikor tehát híre érkezett, hogy Otho tengerészkatonái megverték a treverek lovasalakulatát s a tungere-ket, és folyik Gallia Narbonensis bekerítése, akkor a szövetségesek megvédésére is gondolva, de egyúttal katonai fortélyból is, hogy a zavargó, sőt egy tömegben túl hatalmas cohorsokat szétszórja, a batavusok egy részét segítségül rendeli. Mikor ez ismeretessé s köztudottá vált, bánkódtak a szövetségesek, zúgtak a legiok: megfosztják őket a legderekabb férfiak segítségétől, és az annyi háborúban győztes régieket, mikor már szemük előtt az ellenség, szinte a csatasorból vezénylik el. Ha egy tartomány a városnál és a birodalom megmaradásánál többet ér, akkor mindnyájan oda mennek utánuk; ha azonban a győzelem betetőzése Italián fordul, nem szabad őket leszakítani, mint testről a legerősebb tagokat.

(29.) Ilyen indulatos beszédek közben, miután Valens lictorok kiküldésével próbálta elfojtani a zendülést, reá törnek, kővel hajigálják, s amikor menekül, üldözőbe veszik. Azt kiabálják, hogy a galliai zsákmányt és a viennaiak aranyát, fáradalmaik jutalmát, eldugja előlük; poggyászát széthurcolják, majd a vezér sátrát s még annak földjét is dárdákkal és lándzsákkal kutatják, mert Valens szolgaruhában egy lovasdecuriónál rejtőzött. Ezután Alfenus Varus táborparancsnok, amint lassanként lelohad a zendülés, okos intézkedéssel megtiltja a centurióknak, hogy körüljárják az őrhelyeket, elhagyja a kürtjelet, amellyel a katonákat hadi kötelességeik teljesítésére szólítják. így aztán megdermed, döbbenten tekingetnek egymásra, és éppen a kormányzás nélküli állapottól rettegve hallgatással, tűréssel, végűi könyörögve és könnyek között kértek bocsánatot. Amint pedig Valens is előjött, elrútítva, sírva, de várakozás ellenére sértetlenül, örömüket, sajnálkozásukat, tetszésüket nyilvánítják; örvendezésbe csapva át, – már amint a tömeg egyik irányban sem ismer mértéket, – magasztalás és hálálkodás közepette a sasokkal s hadijelvényekkel körülvett emelvényre viszik. Valens hasznos mérséklettel egyetlen ember kivégzését sem követelte, de hogy neheztelésének eltitkolása miatt még gyanúsabb ne legyen, néhányukat megfeddte, mert tudta, hogy polgárháborúban a katonáknak több van megengedve, mint a vezéreknek.

(30.) Aközben Ticinum mellett építik a tábort, Caecina szerencsétlen ütközetének híre oda is eljut, és majdnem kiújult a zendülés, mintha bizony Valens álnoksága és habozása miatt maradtak volna távol az ütközettől: nem kérnek a pihenésből, nem várnak a vezérre, megelőzik a jelvényeket, siettetik a zászlóvivőket; erőltetett menetben Caecmához csatlakoznak. Caecina seregében kedvezőtlen volt Valens híre: odavetették őket, az annyival kisebb számú sereget, az ellenség teljes erejének, panaszolták, részben a maguk igazolására, részben hizelgésből az érkezők létszámát is eltúlozva, hogy mint legyőzötteket és gyávákat le ne nézzék őket. És bár Valensnak nagyobb hadereje volt, szám szerint csaknem kétannyi legioja és segédcsapata, a katonák rokonszenve mégis Caecina felé hajlott, jóindulatán kívül – mert e tekintetben készségesebbnek tartották, – öregkori frissesége, szálfatermete és valamilyen meg-okolhatatlan rokonszenv miatt is. Innen a vetélkedés a vezérek között: Caecina aljasnak és foltos jelleműnek gúnyolta Valenst, az pedig pöffeszkedőnek és hiúnak Caecinát. De elrejtvén gyűlölködésüket, ugyanegy érdeknek szolgáltak, gyakori levelekben — a megbocsátással mit sem törődve – gyalázatos dolgokat hánytak Otho szemére, az Otho-párti vezérek viszont – bár bőséggel volt anyag a Vitellius-ellenes szidalmakhoz, – türtőztették magukat.

(31.) Valóban, kettejük pusztulása előtt, amellyel Otho kitűnő nevet, Vitellius annál gyalázatosabbat érdemelt, kevésbé kellett félni Vitellius tunya élvezeteitől, mint Otho lángoló bujaságától. Azonkívül Othót rettegetté és gyűlöltté tette Galba meggyilkolása, amannak pedig senki sem rótta fel a háború megindítását. Vitelüust gyomra és torka miatt csak a maga megbecstelenítőjének, Othót fényűzése, kegyetlensége, vakmerősége miatt a közre nézve kárhozatosabbnak tartották.

Caecina és Valens csapatainak egyesülése után a Vitellius-pártiak egy percig sem haboztak teljes erejükkel megütközni: Otho még tanakodott, hogy a háború elhúzása vagy a szerencse megkísértése mellett döntsön-e.

(32.) Ekkor Suetonius Paulinus, akinél a közvélemény szerint az idő tájt senki nem értett jobban a hadvezetéshez, és aki híréhez méltónak ítélte, hogy általában véleményt mondjon a katonai helyzetről, kifejtette, hogy a sietség az ellenségnek, a késés nekik hasznos: Vitellius serege teljes egészében ott van, és nem sok a tartalék mögötte, mivel a galliai tartományok forronganak, és nem lenne célszerű elhagyni a Rhenus partját, midőn oly elszánt népek törnének be; a britanniai katonaságot az ellenség és a tenger tartja távol; Hispánia nem bővelkedik éppen fegyveres erőkben; a narbói tartomány a tengerészegységek rajtaütése és a szerencsétlen ütközet következtében megrendült; a Paduson túli Italiát bezárja az Alpesek gyűrűje, és a tenger felől nem számíthat támogatásra, sőt már az átvonuló hadsereg is pusztasággá változtatta: sehol gabona a sereg számára, márpedig katonaságot készletek nélkül nem lehet fenntartani; továbbá a germánok, az ellenség oldalán a legfélelmetesebb katonanépség, ha a háború a nyárba húzódnék, elgyengülten végképp nem tudnák elviselni a talaj s az éghajlat változását. Sok, ellenállhatatlannak induló háború lanyhult már el a csömörtől és a huzavonától. Ezzel szemben az ő hátországuk dús és megbízható: velük Pannónia, Moesia, Dalmatia, a Kelet a maguk érintetlen seregeivel, Italia és a birodalom fővárosa, a senatus és a nép, soha el nem homályosuló nevek, még ha időnként árnyék vetődik is rájuk; a köz- s magánvagyon és a megszámlálhatatlanul sok pénz polgári viszályokban fegyvernél hathatósabb; a katonák szervezete vagy Italiához szokott, vagy a forrósághoz; okaimul ott folyik előttük a Padus vize, a városokat férfiaik s falaik védik, s hogy közülük egy sem adja meg magát az ellenségnek, Placentia védelme bizonyította. Éppen ezért csak nyújtsa el Otho a háborút; néhány napon belül a moesiai csapatokkal együtt megérkezik a tizennegyedik legio, ez a magában is nagy hírű sereg; akkor majd ismét fontolóra veheti a dolgot, és ha az ütközetet találja jónak, megnövekedett erőkkel harcolhatnak.

(33.) Paulinus véleményéhez csatlakozott Marius Celsus, és hogy ez a nézete Annius Gallusnak is, aki néhány nappal azelőtt lovának bukása miatt megsérült, a tanácsának megtudakolása végett kiküldöttek jelentették. Otho hajlott a döntő csatára; fivére, Titianus, és Proculus testőrparancsnok – tapasztalatlanságukban igyekezve – azt bizonygatták, hogy a szerencse, az istenek és Otho védőszelleme pártolja tervüket, pártolni fogja vállalkozásaikat; és hogy senki ne merjen szembeszállni véleményükkel, hízelegni kezdtek. Miután a csata mellett döntöttek, azon tanakodtak, részt vegyen-e a csatában az uralkodó, vagy jobb lesz, ha távol marad. Paulinus és Celsus már nem ellenkezett, ezért – nehogy az legyen a látszat, mintha az uralkodót odavetnék a veszedelmeknek, – a rosszabb tanács szerzői még arra is rávették, hogy Brixellumba vonuljon és a hadi események kétes eshetőségeitől mentesítve a legfőbb hadvezetés számára tartsa fenn személyét. Ez volt az első nap, amelyik csapásként sújtott Otho pártjára, mert vele együtt a praetori cohorsoknak, testőröknek s lovasoknak erős csapata távozott el, a visszamaradok elszántsága pedig megtört, mivel gyanakvással tekintettek a vezérekre, Otho meg, akiben a katonaság egyedül bízott, maga is csak a katonákba vetette bizalmát és tisztázatlanul hagyta a vezérek hatáskörét.

(34.) Mindebből semmi nem kerülte el Vitellius embereinek figyelmét, mivel – mint polgárháborúban természetes, – sokan szöktek át, és a felderítők, akik igyekeztek az ellenfél helyzetét kifürkészni, a magukét nem titkolták. Mikor az ellenség vigyázatlanul rohamra készült, Caecina és Valens nyugodtan s éberen várt – ami felér a bölcsességgel – a másik fél oktalanságára, s megkezdvén egy hidat, ugy tettek, mintha át akarnának kelni a Paduson, a túloldalt felállított gladiatorcsapattal szemben, már csak azért is, hogy saját katonaságuk ne lankasztó tétlenségben töltse az időt. Egymástól egyenlő távolságra elől-hátul erős gerendákkal összefogott hajókat állítottak szembe a víz folyásával, azonkívül horgonyokat is vetettek ki, hogy szilárdan tartsák a hidat, de a horgonykötelek lazán lebegtek, hogy a folyó duzzadtával a hajók sora ép rendben emelkedhessek. A hidat az utolsó hajón emelkedő torony zárta le, hogy onnan lövegek és hajítógépek tartsák távol az ellenséget. Otho emberei a parton építettek tornyot, s köveket és fáklyákat lődöztek.

(35.) És volt egy sziget a folyó közepén, amelyre a gladiátorok csónakokkal, a germánok pedig úszva próbáltak hamarabb átvergődni. Mikor egyszer többen keltek át, Macer, telerakván liburniai naszádjait, a legvállalkozóbb gladiátorokkal rajtuk üt: de sem olyan állhatatosság nincs a gladiátorokban a harcra, mint a katonákban, sem hajladozva a csónakokról nem tudtak olyan sebeket osztogatni, mint a szilárdan állók a partról. És midőn a szorongatottak ingadozásai közben egymásba bonyolódott evezősök és harcolók összekavarodtak, a germánok is beugráltak a sekély vízbe, visszatartották a csónakokat, felkapaszkodtak rájuk, vagy dulakodva elsüllyesztették. Mindez – a két hadnép szeme láttára – amennyivel örvendetesebb volt a Vitellius-pártiaknak, annál dühödtebben átkozták Otho emberei kudarcuk okát s szerzőjét.

(36.) A még megmaradt bárkák kiszabadítása után az ütközetnek futás vetett véget: Alacert halálra követelték, és miután már messziről egy lándzsával megsebesítették, kirántott kardokkal támadtak reá, és csak az odasiető tribunusok s centuriók védelmezték meg. Nem sokkal később Vestricius Spurinna – Otho parancsára csekély helyőrséget hagyván Piacentiában — cohorsaival ment segítségül. Ezután Flavius Sabinus kijelölt consult küldte Otho azoknak a csapatoknak parancsnokául, amelyeket addig Macer vezetett: a katona örült a vezérek változásának, a vezérek pedig a gyakori zendülések miatt húzódoztak ilyen veszedelmes szolgálattól.

(37.) Azt találom némely szerzőnél, hogy a seregek – a háborútól félve, vagy mert megunták mindkét uralkodót, akiknek szégyenletes tetteit és gyalázatát napról napra nyilvánvalóbb hírekből ismerték meg, – azt fontolgatták, hogy felhagyván a harccal ne maguk tanácskozzanak-e közösen, vagy a senatusra bízzák-e a császárválasztást; az Otho-párti vezérek ezért javasoltak fegyverszünetet és várakozást, s főképp Paulinusba vetették reményüket, mivel rangidős volt a consulságot viseltek közt, és mint híres katona dicsőséget s nevet szerzett britanniai vállalkozásaival. Én még ha megengedném is, hogy néhányan titokban nyugalmat óhajtottak meghasonlás helyett, jó és feddhetetlen uralkodót hitványak és gyalázatosak helyett, azt már nem hiszem, hogy Paulinus – amilyen okos ember volt – a velejéig romlott században számított volna a tömegnek oly fokú önmérsékletére, hogy akik a háború kedvéért forgatták fel a békét, azok most békeszeretetből felhagynak a háborúval, vagy hogy a nyelvben és szokásokban annyira elütő seregek ilyen egyetértésben forrhattak volna össze, vagy hogy a fő– és alvezérek, akik jórészt maguk is tudatában voltak fényűző igényeiknek, eladósodásuknak, bűneiknek, eltűrtek volna mást, mint bemocskolt, az ő érdemeikkel lekötelezett uralkodót.

(38.) A régi és már eleve a halandókba oltott hatalomvágy a birodalom nagyságával együtt növekedett s terjedt rohamosan; mert szerény vagyoni viszonyok közepette könnyű volt fenntartani az egyenlőséget. De midőn a világ meghódítása és a vetélytárs városok vagy királyok kiirtása után mód nyílt rá, hogy gondtalanul hajhásszák a hatalmat, máris fellángoltak az első versengések a senatorok s a nép közt. Hol zavart szító tribunusok, hol túl erőszakos consulok támadtak, és a városban és a fórumon polgárháborús kísérletek; majd az alja népből Gaius Marius és a nemesek közül a legvérengzőbb Lucius Sulla a fegyverrel legyőzött szabadságot zsarnoksággá változtatta. Utánuk Gnaeus Pompeius leplezettebben, de nem jobban, és soha ezután másért, mint a principatusért nem folyt a harc. Nem tágítottak a fegyverektől Pharsalosnál és Philippinél a polgári legiok, nemhogy Otho és Vitellius seregei önként hagytak volna fel a háborúval: ugyanaz az isteni harag, ugyanaz az emberi őrjöngés, ugyanazok a bűnre késztető okok hajtották őket a meghasonlásba. Hogy minden alkalommal szinte egy csapásra lett vége a háborúnak, azt a főemberek tehetetlensége okozta. De a régi s az új erkölcsök mérlegelése a kelleténél messzebbre ragadott: most visszatérek az események rendjéhez.

(39.) Miután Otho elvonult Brixellumba, a főparancs-noki tisztség testvérére, Titianusra, az erő és a hatalom Proculus praefectusra szállt; Celsus és Paulinus, mivel tudásukat senki nem vette igénybe, az üres vezéri címmel mások hibáját takarta; a tribunusok s a centuriók megbízhatatlanok, és mivel a jobbakat mellőzték, a legaljasabbak számítottak; a katonaság jó hangulatban volt, mégis úgy, hogy a vezérek parancsait szívesebben magyarázta, semmint teljesítette. Úgy döntöttek, hogy Bedriacumtól négy mérföldnyire előbbre viszik a tábort, annyira hozzáértés híján, hogy a tavaszi évszak ellenére, amikor annyi folyó volt körös-körül, vízhiány gyötörte őket. Itt határozatlankodtak a csatáról, miközben Otho levélben siettette, a katonák pedig azt kívánták, hogy a császár vegyen részt az ütközetben; legtöbben azt követelték, hogy hívják oda a Padus túlsó partján táborozó csapatokat. Nem is olyan könnyű eldönteni, hogy mi lett volna a legjobb, mint megállapítani: a legrosszabb az volt, ami történt.

(40.) Mintha nem csatára, hanem hadjáratra vonulnának ki, a Padusnak és mellékfolyójának tizenhat mérföldnyi távolságra levő összefolyása felé indultak. Mivel Celsus és Paulinus ellenezte, hogy a katonákat a meneteléstől fáradtan, málhával megterhelve vessék oda az ellenségnek, – amely nem mulasztaná el, hogy könnyű felszereléssel és alig négy mérföldnyi menetelés után, akár rendezetlen menet közben, akár szétszórva és sáncmunkával elfoglalva rajtuk üssön, – Titianus és Proculus, mikor józan érvekkel már nem bírták, a főparancsnoki joghoz folyamodtak. Megérkezett mindenesetre egy numida gyorsfutár, szigorú utasításokkal, amelyekben Otho a vezérek lanyhaságát kifogásolta és a késedelmeskedéstől ingerülten és türelmetlenül reménykedve úgy rendelkezett, hogy döntésre kell vinni a dolgot.

(41.) Ugyanazon a napon a hídépítéssel elfoglalt Caecinát felkereste a testőrcsapatok két tribunusa és tárgyalni akart vele: már éppen a feltételek meghallgatására és válaszadásra készült, mikor hanyatt-homlok berontó felderítők jelentették, hogy ott van az ellenség. Félbeszakadt a tribunusokkal folytatott tárgyalás, és éppen ezért tisztázatlan maradt, vajon cselt vagy árulást, vagy valami tisztes tervet kezdeményeztek-e. Caecina, elbocsátván a tribunusokat, visszasietett a táborba, ahol Fabius Valens parancsára már jelt adtak a csatára, és a katonákat fegyverben találta. Miközben a legiok a hadrendet sorsolják, a lovasok előrontottak, és elmondani is csodálatos: csak az első itáliai legio rendíthetetlensége riasztotta vissza őket attól, hogy a csekélyebb számú Otho-párti lovasság elől a tábor sáncához ne szoruljanak: a legio kirántott kardokkal visszatérésre és az ütközet megújítására kényszerítette a hátrálókat. Kapkodás nélkül rendezték el a vitelliusi csapatok hadsorait, mert bár közel volt az ellenség, a fegyvereket a sűrű ültetvények miatt nem lehetett látni. Az Otho-pártiak oldalán megrettent vezérek, vezéreire neheztelő katonaság, közébük vegyülve szekerek és markotányosok, a mindkétfelől meredek árkok között vezető országút pedig még nyugodt menetelésre is szűk. Némelyek körülállják, mások keresik hadijelvényeiket; zűrzavaros kiáltozás mindenfelől, amint futkosnak, szólítják egymást: és aszerint, hogy mennyi merészség vagy félelem szorult beléjük, ki-ki az első vagy utolsó sorba tolongott előre vagy sodródott hátra.

(42.) A hirtelen rémülettől döbbent lelkeket alaptalan öröm zsibbasztotta el, midőn egyesek azt a hazug hírt terjesztették, hogy elpártolt Vitelliustól a sereg. Hogy ez a mendemonda Vitellius felderítőinek elhintett szavaiból, vagy – akár cselből, akár véletlenül – Otho oldalán ütötte-e fel a fejét, nem ismeretes. Otho emberei felhagytak harci buzgóságukkal, sőt még üdvözölték is ellenfeleiket; és mikor ellenséges zúgás voit a válasz, legtöbb bajtársukban, akik nem értették az üdvözlés okát, félelem ébredt, hogy elárulták őket. Ekkor zúdult rájuk pihent rendekben az erőben és számra különb ellenséges had: Otho emberei, bár szétszóródva, kevesebben és fáradtan, mégis elszántan vállalták a harcot. A fáktól és szőlőültetvényektől járhatatlan terepen nem egyféleképpen alakult a csata: közelről, távolról, csoportokban és ékekben csaptak össze. Az országút töltésén egymásnak vetették lábukat, testükkel és pajzsukkal dulakodtak, dárdát nem hajigáltak, karddal és bárddal zúzták egymás sisakját s páncélját: jól ismervén egymást, a többiek szeme láttára az egész háború sorsának eldöntéséért harcoltak.

(43.) A Padus és az országút közt elterülő mezőn két legio találkozott véletlenül össze: Vitellius részéről a „rohanónak” nevezett és régi dicsőséggel ékes huszonegyedik, Otho oldalán pedig az első „segítő” legio, melyet még nem vezettek csatába, de szilaj volt és az első diadalra vágyott. Az egyesek eltiporták a huszonegyesek első sorait, még sasukat is elragadták; ettől a gyalázattól haragra lobbant a másik legio és visszavetette az egyeseket, közben megölte Orfidius Benignus legátust, de számos hadijelvényt és zászlót is zsákmányolt az ellenségtől. A másik szárnyon az ötösök rohama a tizenharmadik legiot vetette ki állásából, az özönlő túlerő pedig körülfogta a tizennégyeseket. És míg Otho vezérei már rég megfutamodtak, Caecina és Valens erősítésekkel támogatta az övéit. Ehhez járult a friss segítség: Varus Alfenus a batavusokkal, miután szétszórta a gladiátorok csapatát, amelyet – a csónakos átkelési kísérlet során – a szemben felállított cohorsok még a folyó vizében leöldöstek: így győztesen rontottak neki az ellenség balszárnyának.

(44.) A középső arcvonal áttörése után Bedriacum felé igyekezve szertemenekültek az Otho-pártiak. Hatalmas ez a távolság; amerre nagyobb öldöklés volt, hullarakások torlaszolták el az utakat, mert polgárháborúban a foglyok nem válnak zsákmánnyá. Suetonius Paulinus és Licinius Proculus külön-külön úton kerülte el a tábort. Vedius Aquilát, a. tizenharmadik legio legátusát., meggondolatlan félelme vetette oda a katonák haragjának. Még fényes nappal ért be a sánc mögé, a zendülők és megfutamodók lármája zúgja körül; sem gyalázkodástól sem tettlegességtől nem türtőztetik magukat; szökevénynek s árulónak szidják, bár személyében semmi vád nem érhette, de a tömeg szokása szerint ki-ki másnak hányta szemére a maga bűnét. Titianusnak és Celsusnak az éjszaka segített, mivel álltak már az őrségek, s lecsillapodtak a katonák, akiket Annius Gallus jó szóval, kérleléssel, tekintélyével rá tudott venni, hogy a szerencsétlen ütközet vérveszteségét tetézve ne őrjöngjenek még saját maguk gyilkolásával is: akár vége szakadt máris a háborúnak, akár inkább újból fegyvert akarnak fogni, a legyőzöttek egyedüli vigasza az egyetértés. A többinek megtört a bátorsága, a praetorianus katonaság viszont zúgolódott, hogy nem harci erénnyel, hanem árulással győzték le, de a vitellianusok győzelme sem volt vértelen, hiszen megkergették a lovasságukat, elragadták legiosasukat; ott van még Othóval együtt a Paduson túl táborozó katonaság, jönnek a moesiai legiok, a sereg nagy része Bedriacumban maradt: ezek minden bizonnyal nincsenek még legyőzve, és ha úgy kell történnie, hát tisztesebb a csatasorban pusztulni. Ilyen gondolatoktól felbőszülve vagy megilletődve, végső kétségükben inkább harcra gerjedtek, semmint elcsüggedtek.

(45.) Vitellius serege pedig Bedriacumtól az ötödik mérföldkőnél állapodott meg, mivel a vezérek nem kockáztatták meg ugyanaznap a tábor megostromlását, egyszersmind az önkéntes megadásban is reménykedtek – de nekik, bár málha nélkül, csak csatára vonultak ki, fegyverük és győzelmük szolgált erősségül. Másnap, mikor már egyáltalán nem volt kétes Otho seregének szándéka, és még a dacosabbak is megbánásra hajlottak, követséget indítottak útnak; Vitellius vezérei sem vonakodtak attól, hogy hozzájáruljanak a békéhez. A követeket egy kis ideig visszatartották: ez a körülmény bizonytalankodást keltett, mert egyelőre nem tudták, sikerrel jártak-e. Majd a követség visszabocsátása után feltárult a sánc kapuja. Ekkor a legyőzöttek s győzők könnyekre fakadván, szomorú örvendezéssel átkozták a polgárháború sorsát. Ugyanabban a sátorban némelyek testvéreiknek, mások rokonaiknak sebeit ápolgatták; remény és jutalom bizonytalan volt, bizonyos csak a pusztulás és a gyász, és senki sem maradt annyira híjával a bajnak, hogy valaki halálát ne siratta volna. Megkeresték Orfidius legátus holttestét és a szokott tiszteletadással elégették; néhányat rokonaik temettek el, a többi sokat a földön hagyták.

(46.) Otho rettegés nélkül és tervében bizakodva várta a hadihírt. Előbb szomorú szóbeszéd, majd a csatából menekülők nyilvánvalóvá teszik a vereséget. A buzgó testőrkatonák nem várták a császár szavát: legyen csak nyugodt, mondogatták; vannak még friss erők, és maguk is készek a legvégsőket elviselni s merni. És nem volt ez hízelgés: valami dühödt lelkesedés tüzelte őket, hogy harcba menjenek és feltámasszák pártjuk szerencséjét. A távolabb állók a kezüket nyújtogatták, a legközelebbiek pedig átkulcsolták a térdét, legkészségesebben Plotius Firmus. Ő, a testőrparancsnok, újra meg újra kérlelte, ne hagyja magára hűséges seregét, legérdemesebb katonáit: nagyobb lélekre vall a csapásokat elviselni, mint odahagyni; bátrak és derekak még a sors ellenére is kitartanak reménykedésükben, a félénkek és a gyávák ijedtükben vetik magukat a reménytelenségbe. Miközben így beszélt, amint Otho arca elérzékenyült vagy megkeményedett, helyeslő kiáltozás és jajveszékelés hangzott fel. És nemcsak a testőrök, Otho tulajdon katonái, hanem a Moesiából korábban érkezők is a közelgő seregek elszántságát, a legiok aquileiai bevonulását bizonygatták, úgyhogy kétségtelenül kiújulhatott volna a háború, szörnyűségesen, gyászosan, bizonytalanul legyőzöttekre és győztesekre.

(47.) Ő maga felhagyott a háborús tervekkel és így beszélt:

– Úgy gondolom, túl nagy ár volna életémért további veszedelemnek kitenni ezt az elszántságot, ezt a ti erényeteket. Minél több reménnyel kecsegtettek, ha élnem tetszenék, annyival szebb lesz a halál. Én és a szerencse kölcsönösen kitapasztaltuk egymást. És ne számítgassátok az időt: nehezebb az önmérséklet olyan jó sorsban, amelyről gondolhatjuk, hogy nem sokáig fogjuk élvezni. A polgárháború Vitelliustól indult ki, és ő kezdeményezte, hogy az uralomért fegyverrel küzdjünk; hogy azonban csak egyszer küzdjünk, abban majd én járok elöl jó példával: ebből ítélje meg Othót az utókor. Vitellius örvendjen testvérének, feleségének, gyermekeinek: nekem sem bosszúra, sem vigasztalásra nincs szükségem. Mások ám tartsák kezükben huzamosabban a hatalmat: én csak azt óhajtom, hogy senki ily bátran itt ne tudja hagyni. Vagy eltűrjem, hogy annyi római fiatal, oly sok kiváló sereg hulljon el ismét és vesszen el a köz számára? Kísérjen síromba az a gondolat, hogy feláldoznátok magatokat érettem, de inkább maradjatok életben. És ne sokáig akadályozzuk egymást, én a ti bántatlanságtokat, ti az én állhatatosságomat. Több szót ejteni a végső dologról már gyávaság. Elhatározásom legfőbb bizonyítékául halljátok, hogy senkire sem panaszkodom; mert az isteneket vagy embereket okolni olyanhoz illik, aki élni szeretne.

(48.) Szavainak végeztével, aszerint, hogy ki milyen idős volt vagy milyen méltóságot töltött be, nyájasan felszólította őket, menjenek mielőbb, és maradásukkal ne ingereljék haragra a győztest; az ifjakat tekintélyével, az öregeket kéréssel igyekezett rávenni; nyugodt arckifejezése, szilárd beszéde elfojtotta híveinek oda nem illő könnyeit. Hajókat és szekereket adat a távozóknak; a kérvényeket s leveleket, amelyekből iránta érzett buzgalom vagy Vitelliusra szórt gyalázkodás tűnik ki, megsemmisíti; pénzt osztogat, de módjával, nem mint aki halni készül. Majd Salvius Cocceanust, testvérének serdülő fiát, aki ott reszketett és szomorkodott, még vigasztalta is, dicsérte ragaszkodását, megrótta félelméért: talán csak nem lesz Vitellius oly könyörtelen szívű, hogy egész családjának megkíméléséért még annyi hálával sem fizet neki? Hiszen sietős halálával kiérdemli a győztes kegyességét, mert nem végső reménytelenségében, hanem csatát követelő hadsereg élén kímélte meg az államot az újabb csapástól. Elég fényes nevet szerzett magának, elég dicsőséget maradékainak. A luliusok, Claudiusok, Serviusok után ő az első, aki új családba vitte a főhatalmat. Éppen ezért a fiatalember bizakodó lélekkel fogadja az életet, és ne feledje el, ne is tartsa túlságosan észben, hogy Otho volt a nagybátyja.

 (49.) Ezután eltávolított mindenkit és kissé lepihent. De mikor már a halál gondolatát hánytorgatja lelkében, hirtelen zűrzavar rázza fel, és jelentik, hogy a felháborodott katonák garázdálkodnak: a távozni szándékozókat csakugyan halállal fenyegették és vérszomjas dühvel fordultak Verginius ellen; szállását körülvették és ostrom alá fogták. Otho rendreutasította a lázongás szerzőit, visszatért és időt szakított rá, hogy a távozók elköszönhessenek tőle, míg aztán mindnyájan sértetlenül elszéledtek. Estefelé egy ital hideg vízzel csillapította szomját. Ezután két tőrt készíttetett oda magának, és miután mindkettőt kipróbálta, egyiket a feje alá rejtette. Mikor megtudta, hogy barátai már elmentek, az éjszakát nyugodtan, s mint mondják, nem álmatlanul töltötte. Kora hajnalban mellével a tőrébe dőlt. A haldokló nyögésére besiető felszabadítottak s rabszolgák, valamint Plotius Firmus testőrparancsnok egyetlen sebet találtak rajta. Sürgősen eltemették: ezt még annak idején nyomatékosan kérte, hogy csúfságul le ne vágják a fejét. Testét a praetori cohorsok vitték, magasztalták és könnyeztek, sebét s kezét csókolgatták. Néhány katona a máglya mellett végzett magával, nem bűntudatból, nem is félelemből, hanem versengve ezért a kitüntetésért, és uralkodójuk iránti szeretetből. De később is többfelé, Bedriacumban, Piacentiában s egyéb táborokban gyakran választották ezt a halálnemet. Othónak szerény síremléket állítottak, hogy megmaradjon. Ilyen végre jutott életének harminchetedik évében.

(50.) Ferentium községben született, apja consul volt, nagyapja praetor; anyai nemzetsége kevésbé előkelő, de mégsem dísztelen. Gyermek– és ifjúkorában olyan volt, amilyennek már bemutattuk. Két tettével, egy gyalázatossal és egy kimagaslóval, ugyanannyi jó hírt szerzett az utókor előtt, mint rosszat. Mesebeszédek felkutatását és az olvasóknak koholmányokkal való gyönyörködtetését megkezdett művem komolyságától idegennek vélném, de éppen úgy a közönséges hagyomány hitelét sem merném elvitatni. Aznap, mikor Bedriacumnál folyt a csata, Regium Lepidum lakosainak elbeszélése szerint egy soha nem látott fajta madár szállt le egy ottani, sűrűn látogatott ligetben, és ettől fogva sem az embersokaságtól, sem a körülötte repkedő szárnyasoktól meg nem ijedt, sem el nem rebbent, amíg csak Otho öngyilkos nem lett: akkor szem elől tűnt. És azok szerint, akik az időpontokat egybevetették, a csodajel kezdete s vége Otho halálával esett egybe.

(51.) Temetésén a katonák gyásza és fájdalma miatt újból kitört a lázongás, és nem volt, aki elfojtsa. Verginius-hoz fordultak, és fenyegetve hol arra kérlelték, hogy fogadja el a főhatalmat, hol pedig arra, hogy legyen követük Caecinánál és Valensnál. Verginius a ház túlsó részén titokban távozott, így játszotta ki a kapun benyomuló katonákat. Az előzőleg Brixellumban táborozó csapatok kérését Rubrius Gallus tolmácsolta, és sikerült is azonnal kegyelmet kieszközölnie, mivel Flavius Sabinus vezetésével a győzteshez csatlakoztak azok a csapatok, amelyeknek addig az élén állott.

(52.) Mikor már mindenütt megszűnt a háború, végső veszedelembe sodródott a senatus nagy része, amely Othó-val együtt vonult ki a városból, majd Mutinában maradt hátra. Ide érkezett a szerencsétlen ütközet híre, de a katonák, mint hamis szóbeszédet, mibe sem vették, és mivel Otho ellenségének vélték a senatust, meglestek minden szót, a senatorok arckifejezését s viselkedését rosszra magyarázták; végül kötekedéssel és gyalázkodással kerestek ürügyet az öldöklés megkezdésére, miközben a senatorok feje fölött még egy másik ijedelem is lebegett: hogy miután Vitellius pártja immár hatalomra került, ne úgy lássék, mintha kelletlenül fogadnák a győzelmet. így hát rémülten és mindkét féltől aggódva ülnek össze, senki külön ki nem fejti a véleményét, a többekkel közös hiba miatt nagyobb biztonságban érzik magukat. Súlyosbította a rettegők gondjait a mutinai községi tanács azzal, hogy fegyvert és pénzt ajánlott fel, s idétlen tiszteletadással „összeírt atyáknak” nevezte őket.

(53.) Nevezetes volt az a vita, amelyben Licinius Caecina kétértelmű felszólalás vádjával támadta Eprius Marcel-lust. Pedig a többiek sem mondták ki nyíltan véleményüket; de a feljelentések emléke miatt gyűlöletes és utált Marcellus név arra ingerelte Caecinát, hogy mint még új és csak a minap a senatusba választott ember feltűnést keltő kirohanásokkal szerezzen hírnevet. A jobbak mérséklete választotta szét őket. És visszatértek valamennyien Bononiába, hogy ott ismét tanácskozzanak, egyben remélték, hogy időközben újabb hírek érkeznek. Bononiában, ahol embereket sorakoztattak fel az utak mentén, hogy minden újonnan jöttét kikérdezzenek, Othónak egy felszabadított-ja, mikor távozásának oka felől faggatták, azt felelte, hogy nála van Otho végrendelete; a császár még élt ugyan, amikor eljött tőle, de már csak az utókorra gondolt, és eltépte az élet csábító kötelékeit. Erre elcsodálkoztak, szégyelltek volna tovább kérdezősködni, és mindannyiuk figyelme Vitellius felé fordult.

(54.) Részt vett a tanácskozásokon testvére, Lucius Vitellius, és már-már engedte, hogy a hízelgők megkörnyékezzék, midőn Coenus, Nero felszabadította, vészes hazugsággal döbbentette meg mindnyájukat: azt állította, hogy az utólag érkezett tizennegyedik legio egyesült a brixellumi erőkkel, lekaszabolta a győzteseket, megfordult a Pártok szerencséje. A koholmány célja az volt, hogy Otho kísérőlevelei, amelyeket nemigen vettek figyelembe, az örvendetesebb hírre visszanyerjék érvényességüket. Coenus nyomban a fővárosba is sietett, de néhány nap múlva Vitellius parancsára meglakolt: a senatorokat fenyegető veszély nőtt, mivel Otho katonái igaznak hitték a hírt. Növelte rettegésüket az, hogy színleg senatusi határozat alapján távoztak Mutinából s hagyták cserben Otho pártját. Nem is ültek össze többé közös tárgyalásra, hanem ki-ki magával törődött, míg Fabius Valens levele el nem oszlatta a félelmet. És Otho halálát, minél dicsérendőbb volt, annál gyorsabban hallották meg.

(55.) Bezzeg Rómában nyoma sem volt a nyugtalanságnak: a Cerialia szokott ünnepi játékait nézték. Mihelyt szavahihető személyek megvitték a színházba Otho öngyilkosságának hírét, valamint hogy a városparancsnok Flavius Sabinus a városban állomásozó katonaságot Vitelliusra eskette fel, Vitelliusnak tapsoltak. Galbának babérral és virágokkal övezett képmásait a nép körülhordozta a templomokban, koszorúkat halmoztak Curtius medencéje mellé, arra a helyre, amelyet a haldokló Galba vérével áztatott. A senatusban mindazt, amit mások hosszú uralkodása alatt kitaláltak, egyszerre megszavazzák, megtoldják a germániai seregnek szóló dicsérettel s köszönettel, de követséget is küldtek, hogy örömüknek kifejezést adjon. Felolvasták Fabius Valensnak a consulokhoz nem minden mérséklet nélkül írott levelét; rokonszenvesebb volt Caecina mérséklete, amiért egyáltalán nem írt.

(56.) Egyébként Italia súlyosabb és szörnyűségesebb csapásokat szenvedett el, mint háborúban. Szerte a municipiumokban és coloniákban Vitellius emberei fosztogattak, raboltak, erőszakkal és bujálkodással förtelmeskedtek; jogosra-jogtalanra sóváran vagy felbérelhetően sem istent, sem embert nem kíméltek. Akadtak például, akik katonának öltözve tették el haragosaikat láb alól, a vidékkel ismerős katonák pedig dús földeket, gazdag birtokosokat szemeltek ki zsákmányul, vagy ha ellenállásra találtak, megsemmisítésre, mert a vezérek le voltak kötelezve és semmit sem  mertek  megakadályozni.   Kevesebb  kapzsiság  volt Caecinában, több nagyravágyás; Valens nyereség- és szerzésvágya miatt hírhedt, s épp ezért más bűnét is elnézte. Italia, mivel gazdagsága már rég kimerült, annyi rengeteg gyalogost és lovast, kárt és jogtiprást alig tudott elviselni.

(57.) Közben Vitellius, nem tudva győzelméről, a germániai hadsereg többi egységét úgy igyekezett összevonni, mintha még háború állna előtte. A régi katonák közül keveset hagyott a téli táborokban, siettette Galliában a sorozásokat, hogy a visszamaradó legiok keretei kiegészüljenek. A part védelme Hordeonius Flaccusra hárult; ő maga a britanniai seregből nyolcezer válogatott katonát csatolt seregéhez. Néhány napos menetelés után értesült a bedria-cumi sikerről és arról, hogy Otho halálával a háború lezárult: gyűlést hívat egybe, a katonák hadi erényét dicséretekkel halmozza el. Mikor serege követeli, hogy felszabadított rabszolgáját, Asiaticust lovagi méltósággal tüntesse ki, a becstelen hízelgést eifojtja; később, állhatatlan lényének sugallatára, amit nyilvánosan megtagadott, egy bizalmas lakoma során megadja, s gyűrűkkel tisztelte meg Asiaticust, ezt az ocsmány és becstelen eszközökkel felkapaszkodó szolgát.

(58.) Ugyanezekben a napokban híre érkezett, hogy Al-binus helytartó megölése után mindkét Mauretania átallott. Lucceius Albinus, akit még Nero állított Mauretania Caesariensis élére, miután Galba gondjaira bízta Tingitana tartomány kormányzását is, nem megvetendő erőkkel rendelkezett. Tizenkilenc cohors, öt lovasegység, rengeteg maurus tartozott alája, rablóvállalkozásokban hadviselésre alkalmas sereg. Galba meggyilkolása után Othóhoz pártolt, de mivel nem volt megelégedve Africával, már-már a szűk tengerszorossal elválasztott Hispániát fenyegette, fczért Cluvius Rufus aggódni kezdett és a tizedik legiot a tengerpart felé rendelte, mintha át akarna kelni; előreküldött néhány centuriót, hogy a maurusokat nyerjék meg Vitelliusnak. Ez nem is bizonyult nehéz feladatnak, hisz akkora volt a tartományokban a germániai hadsereg híre; de még azt is rebesgették, hogy Albinus nem éri be a procuratori méltósággal, hanem a királyi fejéket és Iuba nevét bitorolja.

(59.) Miután így megváltozott a közhangulat, rajtaütnek Asinius Pollio lovasparancsnokon, Albinus egyik legbizalmasabb hívén, valamint Festus és Scipio cohorsparancsnokon, Albinust pedig, miközben Tingitana tartományból Mauretania Caesariensis felé tart, partraszállás közben koncolják fel; feleségét, aki szembeszállt a gyilkosokkal, vele együtt ölték meg. Vitellius pedig mindazzal, ami végbement, még csak nem is törődött: rövid meghallgatás után bármily nagy dolgok fölött tovasiklott, mivel képtelen volt a súlyosabb ügyeket meggondolni.

A sereget szárazföldi úton menetelteti, ő maga az Arar folyón hajózik le, nem fejedelmi pompával, hanem megszokott szegényességével keltve feltűnést, míg végül Iuni-us Blaesus, Gallia Lugdunensis helytartója, hírneves nemzetség sarja, bőkezű természetű és megfelelő vagyonnal bíró ember, körülveszi az uralkodót személyzettel, fényes kíséretről gondoskodik, éppen ezzel vesztvén el a kegyeit, bár Vitellius esetlen hízelgésekkel leplezte ellenszenvét. Már várták Lugdunumban a győztes és legyőzött pártvezérek. Valenst és Caecinát a gyűlés színe előtt dicsérte meg és a maga elefántcsont székétől jobbra és balra ültette le; majd egész seregét kiskorú fiának fogadására küldi, s miután elébe vitték és vezéri köpenyt borítottak rá, ölébe fogván Germanicusnak nevezte s a fejedelmi méltóság minden jelvényével övezte. A jó sorsban élvezett túlságos megtiszteltetés a balszerencsében vigasza lett.

(60.) Ekkor végezték ki az Otho-párt legderekabb centurióit, s az illyricumi seregek leginkább ezért idegenkedtek Vitelliustól; ugyanakkor a tőlük megfertőzött és a germaniai katonaságra irigykedő többi legio is háborún jártatta az eszét. Suetonius Paulinust és Licinius Proculust bántó huzavona közepette gyászruhában hagyta várakozni, míg végül a meghallgatottak inkább szükséges, semmint tisztes védekezéssel éltek. Árulást róttak fel maguknak érdemül, amennyiben az ütközet előtti hosszú menetelést, az Otho-pártiak kifárasztását, a hadmenetnek szekerekkel való összekavarását és több véletlen körülményt a maguk cselének tulajdonítottak. Vitellius pedig elhitte hűtlenségüket és felmentette őket a hűség vádja alól. Salvius Titianus, Otho testvére nem került semmi veszedelembe: testvérszeretete és tehetetlensége bocsánatot szerzett számára. Marius Celsusnak meghagyják consuli tisztét, de a szóbeszédet elhitték, és nemsokára a senatusban szemére is vetették Caecilius Simplexnek, hogy ezt a tisztséget pénzért akarta megvásárolni, mégpedig nem Celsus kára nélkül. Vitellius szembeszállt a gyanúsításokkal, s később ártalom és vesztegetés nélkül megadta Simplexnek a consulságot. Trachalust Galéria, Vitellius felesége védte meg a vádaskodók ellen.

(61.) A hatalmasok torzsalkodásai közben – elmondani is szégyen, – egy bizonyos Mariccus a boiusok népéből arra vetemedett, hogy isteni parancsokra hivatkozva magas méltóságba tolakodjék és ezzel kihívja a római fegyvereket. És már mint Gallia szabadítója és isten – mert ezt a nevet vette fel, – összecsődített nyolcezer embert, és az aeduusok közeli földjeit kezdte fosztogatni, mikor a hírnevére ügyelő városi közösség válogatott ifjúságával és a Vitelliustól erősítésül adott csapatokkal a fanatikus sokaságot szétszórta. Foglyul esett az ütközetben Mariccus, majd nemsokára vadállatok elé vetették, de mivel azok nem bántották, az oktalan tömeg sérthetetlennek hitte, míg végül Vitellius szeme láttára kivégezték.

(62.) A továbbiakban sem a pártütőket, sem bárkinek vagyonát nem is érte bántás: érvényben maradtak az Otho hadsoraiban elesettek végrendeletei, vagy ha nem volt végrendelet, a törvény; vagyis ha a dorbézolásban mértéket tart, kapzsiságától nem kellett volna félni. Rút és telhetetlen a dőzsölő lakomák vágya: a városból és Italiából egyre hordták az ínycsiklandozó falatokat, szekerek zörögtek a két tenger felől vezető utakon, kimerültek a lakomái előkészületektől a városi előkelőségek, a tönk szélére jutottak maguk a városok; az élvezetekre rákapatott és vezérét megvető katonaság egyre inkább elfajulva elvesztette munkabírását és erejét. Előreküldött Rómába egy rendeletet, hogy az Augustus név felvételét elhalasztja, a Caesarét nem fogadja el, de jogköréből semmit el nem hagy. Kiutasították Italiából a csillagjósokat; szigorú intézkedést hoztak, hogy római lovagoknak a játékporondon való szerepléssel nem szabad bemocskolniuk magukat. A korábbi uralkodók erre pénzzel, sőt nemegyszer erőszakkal kényszerítették őket, és igen sok municipium és colonia versengve csábította oda jutalmakkal a legzüllöttebb ifjakat. (63.) De Vitellius, amikor testvére megérkezett, és a zsarnokság tanítómesterei kegyeibe férkőztek, fennhéjázóbbá és kegyetlenebbé lett: megölette Dolabellát, akiről elmondottuk, hogy Otho Aquinum coloniájába tette félre. Dolabella, miután értesült Otho haláláról, a városba ment, amiért Plancius Varus volt praetor – Dolabella egyik legbensőbb barátja – Flavius Sabinus városparancsnoknál bevádolta, mintha bizony az őrizet alól kibújva vezérként mutogatná magát a legyőzött pártnak; ezt megtoldotta azzal, hogy megkísérelte eltántorítani az Ostiában állomásozó cohorsot. Mivel pedig ekkora vádakra semmi bizonyítéka nem volt, megbánta tettét, későn próbált bocsánatot kieszközölni számára – bűnös tette után. Az ily nehéz ügyben habozó Flavius Sabinust Lucius Vitellius felesége, a nőhöz nem illően vérszomjas Triaria, azzal félemlítette meg, hogy ne az uralkodó kockázatára hajhássza a kegyesség hírét. A szelíd természetű Sabinus, mikor az ijedtség rájött, könnyen változónak és mások veszedelmében magát féltőnek mutatkozott, és hogy úgy ne lássék, mintha könnyíteni akart volna rajta, siettette a bukott Dolabella pusztulását.

(64.) Vitellius tehát félelmében és gyűlöletében, mivel korábbi feleségét, Petroniát, kis idő múltán Dolabella vette nőül, levélben hívatta és úgy rendelkezett, hogy elkerülvén a Via Flaminia forgalmát, térjenek le vele Interamnium felé és ott öljék meg. Hosszadalmasnak találta ezt a gyilkos: útközben, egy vendéglőben földre teperte és úgy fojtotta meg, nagy gyűlölségére az új principatusnak, amelynek ezt első próbájául ismerték meg. És Triaria elrugaszkodását a szerénység közeli példája csak súlyosbította: Galéria, a császár felesége, nem elegyedett e szomorú dolgokba, és hasonlóképpen derekasan viselkedett a Vitellius fivérek anyja, a régi erkölcsű Sextilia, aki fiának első levelére állítólag meg is jegyezte, hogy ő nem Germanicust, hanem Vitelliust szült. A méltóság csábítása és a város hódolása később sem tette boldoggá: házának csak balsorsát érezte.

(65.) A Lugdunumból már útra kelt Vitelliushoz – elhagyván Hispániát, – csatlakozik Cluvius Rufus, s bár arca örömöt és jókívánást tettetett, lelkében aggódott, mert tudta, hogy vádakkal illették. Hilarus császári felszabadított jelentette fel, hogy értesülvén Vitellius és Otho uralmáról, maga is hatalomra és a hispániai tartományok birtokbavételére tört, s kísérőleveleinek élére ezért nem írta oda egyik princeps nevét sem. Beszédeiből is úgy értelmezett egyes kifejezéseket, hogy azok sértik Vitelliust és a maga népszerűségét szolgálják. Cluvius tekintélye erő-sebbnek bizonyult, úgyhogy Vitellius még meg is fenyíttette felszabadított ját, Cluviust pedig az uralkodói kíséret tagjává tette, nem vette el tőle Hispániát sem, amelyet Lucius Arruntius példájára távollétében kormányzott. Csakhogy Arruntiust Tiberius Caesar félelemből, Cluviust viszont Vitellius minden aggály nélkül tartotta meg. Nem ugyanilyen tisztesség jutott osztályrészül Trebellius Maxi-musnak: a katonák haragja miatt távoznia kellett Britanniából; helyére Vettius Bolanust küldte közvetlen környezetéből.

(66.) Vitelliust aggasztotta a legyőzött legiok töretlen harci kedve. Italiában szétszóródva és a győztesek közé vegyülve ellenséges hangon beszéltek, legdühödtebben a ti-zennégyesek, akik nem akarták elismerni, hogy legyőzték őket, mivel a bedriacumi csatában csak különítményeik futamodtak meg, a legio zöme ott sem volt. Úgy határoztak, hogy visszaküldik őket Britanniába, ahonnan Nero parancsára jöttek el, és hogy addig is táborozzanak velük együtt a bataviai cohorsok, amelyek régóta viszálykodtak a tizennégyesekkel. Nem is sokáig volt békesség az ádázul gyűlölködő fegyveres csapatok között: Augusta Taurinorumban, mikor egy mesterembert valamelyik batavus csalóként kerget, egy legionárius viszont szállásadójaként véd, kinek-kinek bajtársai odacsődültek, a gyalázkodást vérontással folytatták, és kegyetlen harc lángolt volna fel, ha a tizennégyesekhez csatlakozó két testőrcohors ezeket fel nem biztatja, a batavusokat pedig meg nem félemlíti. Vitellius a maga kíséretéhez csatoltatja őket, mint hű embereit, a legiot pedig a Graji Alpokon átvezetvén nagy kerülővel úgy menetelteti, hogy Viennát ne érintsék; mert a viennaiaktól is tartottak. Éjszaka, mikor útra kelt a legio, a szertehagyott tüzektől a taurinus colonia egy része leégett: ezt a kárt – mint a legtöbb háborús csapást – más városok nagyobb veszteségei feledtették. Miután a tizennégyesek az Alpokból leereszkedtek, a leglázongóbb elemek a hadijelvényeket Vienna felé indították, a derekabbak egyetértése azonban megfékezte őket, és a legio Britanniába hajózott át.

 (67.) Ezután Vitelliusnak a testőrcsapatoktól kellett félnie. Először cohorsonként különválasztották őket, majd hozzáadván a tisztes elbocsátás enyhítőszerét, fegyvereiket tribunusaikhoz vitették, míg csak a Vespasianus indította háború híre el nem terjedt: akkor újra vállalták a katonáskodást és java erejévé lettek a Flavius-pártnak. Az első tengerészlegiót Hispániába küldték, hogy békében és nyugalomban szelídüljön; a tizenegyedik és a hetedik téli szálláshelyére tért vissza; a tizenhármasok amphitheatrumok építésére kaptak parancsot, mert Caecina Cremonában, Valens Bononiában gladiátori játékok rendezésére készült: Vitelliust soha nem kötötték le annyira a kormányzás gondjai, hogy a gyönyörűségekről megfeledkezett volna.

(68.) A legyőzött pártot tehát ügyesen megosztotta: a győztesek közt viszont zendülés támadt, mely játéknak indult, csakhogy a megöltek száma fokozta az egész háború gyűlöletességét. Lakomát ült Vitellius Ticinumban, melyre meg volt híva Verginius is. Az alvezérek és a csapatparancsnokok az uralkodók életmódja szerint szigorúságban versengnek vagy dús vendégeskedésekben lelik kedvüket; s ehhez mérten a katonaság is teljesíti kötelességét vagy zabolátlan. Vitellius seregében általános a zűrzavar, a részegség; az egész inkább éjszakázásnak és dáridózásnak mondható, mint fegyelemnek és tábori szolgálatnak. így aztán, mikor két katona, egyik az ötödik legioból, másik a galliai segédcsapatokból, veszett kedvében birokra kelt, majd a legionárius alulmaradt, s a gallus gúnyolódására az összecsődült bámészkodók is két pártra szakadtak, a legionáriusok öldökölve a segédcsapatokra rontottak és két cohorsot lekaszaboltak. A zavargás orvosszere egy másik zavargás lett. A távolból porfelhőt és fegyvereket vettek észre, máris felhangzott a kiáltozás, hogy a tizennegyedik legio fordult vissza és jön csatázni: pedig a menetzáró egységek voltak, és amikor felismerték őket, vége lett az izgalomnak. Közben Verginius egyik rabszolgájára, aki véletlenül az útjukba akadt, ráfogják, hogy meg akarta ölni Vitelliust, és a katonák Verginius halálát követelve máris rohannak a vendégség színhelyére. Még Vitellius sem kételkedett ártatlanságában, pedig a legkisebb gyanúra is megrettent, mégis csak üggyel-bajjal sikerült féken tartani azokat, akik a volt consul és hajdani vezérük pusztulását sürgették. Egyáltalán senkit nem veszélyeztetett annyiszor zendülés, mint Verginiust; csodálták ugyan, és megmaradt híre, de gyűlölték, mert nemet mondott nekik.

(69.) Másnap Vitellius az ott várakoztatott senatusi küldöttség meghallgatása után átment a táborba, még meg is dicsérte a katonák ragaszkodását, bár a segédcsapatok zúgolódtak, hogy a legionáriusok féktelen elbizakodottsága büntetlen marad. A bataviai cohorsokat, hogy még különb erőszakosságra ne vetemedjenek, visszaküldték Germaniába: így alapozta meg a belső s egyszersmind külső háborút a végzet. A galliai törzseknek visszaadták segédcsapataikat, azt a rengeteg embert, akiket még a pártütés kezdetén a háború hiú látszattételei közé fogadtak. Egyébként, hogy az amúgy is megcsappant államvagyonból fussa ajándékozásra, megnyirbáltatja a legiok s a segédcsapatok létszámát, megtiltja a kiegészítéseket, sőt válogatás nélkül ajánlgatták fel az elbocsátást is. Végzetes volt ez az államra, nem kedves a katonáknak, akikre – mivelhogy kevesebben maradtak, – ugyanazok a kötelességek, veszedelmek és fáradalmak sűrűbben hárultak, erejüket pedig egyre apasztotta a kicsapongás, ellentétben a régi fegyelemmel és eleink rendelkezéseivel, akiknek idejében a római állam inkább férrlerényre támaszkodott, nem pénzre.

(70.) Vitellius innen Cremona felé vette útját, és miután megtekintette Caecina gladiatorjátékát, kedve támadt felkeresni a bedriacumi síkságot és a friss győzelem nyomait megszemlélni. Rút és szörnyű látvány: negyven nap semmúlt el a csata után, és mindenfelé szétroncsolt testek, csonka tagok, rothadó emberi és lótetemek; gennyel fertőzött a föld, a fák és a termés letiprása óta kietlen pusztaság. Nem kevésbé embertelen látvány az út, melyet a cremonaiak babérral s rózsával borítottak, amelyen oltárokat emeltek s áldozati állatokat öltek, mint királyok fogadásakor szokás: a pillanatnyi vígság nemsokára Őrájuk hozott pusztulást. Ott volt Valens és Caecina, s ők mutogatták a csata színhelyét: innen rontott elő a legiok hadmenete, innen támadtak a lovasok, eminnen zárták körül a segédcsapatokat; most már a tribunusok és a csapatparancsnokok – ki-ki a maga tetteit magasztalva – hazugságot, igazságot vagy megtoldott igazságot, mindent összekevertek. A katonatömeg lármázva és örvendezve szintén letért az útról, a csatározások helyét próbálta megállapítani, a fegyverhalmokat, a hullarakásokat nézte, csodálta, és egyeseken a sors forgandóságának láttára erőt vett a sírás és a részvét. Bezzeg Vitellius nem fordította el szemét és nem borzadt vissza annyi ezer temetetlen polgártól: sőt örömében és oly közeli végzetét nem sejtve áldozatot mutatott be a hely isteneinek.

(71.) Ezután Bononiában kerül sor Fabius Valens gladiátori látványosságára, melyhez a városból hozták a kellékeket. S minél inkább közeledett, annál mocskosabbá vált a menet, amint csatlakoztak hozzá a színészek, a heréltek csürhéje és a nerói udvar egyéb gyalázatosságai, mert Vitellius még Nérót is csodálva ünnepelte, kísérni szokta énekét, nem kényszerből, mint akárhány becsületes ember, hanem mint a dőzsölés és zabálás akarat nélküli rabja. Hogy Valens és Caecina számára szabad tisztségviselési hónapokat nyisson, szűkebbre fogta mások consulságait: nem vette tudomásul Martius Macerét, mint Othopárti vezérét, Valerius Marinusét pedig, akit még Galba jelölt ki consulnak, későbbre tette, nem neheztelésből, csak éppen mert a szelíd ember a sérelmet úgyis gyáván fogja tűrni. Pedanius Costát mellőzik, mint az uralkodónak nem kedves személyt, aki szembe mert szállni Néróval és Verginiust bujtogatta; de Vitellius más okokat hozott elő; ráadásul még köszönetet is kellett neki mondani – amint szolgaságban szokás.

(72.) Csak néhány napig volt keleté egy hazugságnak, bár fenyegetően indult. Feltűnt egy magát Scribonianus Camerinusnak mondó ember, aki állítólag a nerói időktől való féltében Histriában rejtőzött, mivel ott a hajdani Crassusok híveinek tábora és birtoka még mindig megmaradt, és népszerűségük sem csökkent. Tehát a komédia színreviteléhez maga mellé vette a legelvetemültebbeket, mire a hiszékeny tömeg és néhány megtévelyedett vagy felfordulásra vágyó katona versengve csődült hozzá; akkor Vitellius elé hurcolták és megkérdezték, hogy tulajdonképpen kicsoda. Miután nem lehetett szavainak hitelt adni, és gazdája is felismerte, hogy helyzetére nézve szökött rabszolga, név szerint Geta, kivégezték, amint rabszolgáknak kijár.

(73.) Alig lehetne hinni, mekkorára nőtt Vitelliusban a gőg s a nemtörődömség, miután felderítők Syriából s Iudaeából azt a hírt hozták, hogy felesküdött reá a Kelet. Mert bár egyelőre kósza és bizonytalan híresztelésként, mégis mindenkinek a száján ott forgott Vespasianus neve, és ennek hallatára Vitellius nemegyszer felriadt; aztán ő is, serege is, mintha már nem volna vetélytárs, kegyetlenség, bujálkodás, rablás közepette idegen erkölcsökbe vetette magát.

(74.) Bezzeg Vespasianus a háborúra, a fegyverkezésre és a távol vagy közel található erőforrásokra figyelt. A katonák annyira készségesek voltak, hogy amint előre mondta az eskü szövegét és Vitelliusnak csupa áldást kívánt, csendben hallgatták; Mucianus nem volt Vespasianustól sem idegen, de Titushoz még szívesebben hajlott; Tiberius Alexander, Egyiptom kormányzója, megosztotta vele terveit; a harmadik legiot, mivel az Syriából vonult át Moesiába, a magáénak tudhatta; a többi illyricumi legio csatlakozására is számíthatott, mert az egész hadseregben izzó gyűlöletet keltett a Vitelliustól érkező katonák elbizakodottsága: durva viselkedésükkel, goromba beszédükkel a többieket hitványabbnak gúnyolták. De ilyen méretű hadi vállalkozásban rendszerint haboznak az emberek, és Vespasianusban is hol felhorgadt a remény, hol meg a balsors eshetőségeit latolgatta: melyik legyen az a nap, midőn a maga hatvan esztendejét és két ifjú fiát a háborúra bízza? Magánember gondolhat előrehaladásra, és akaratán múlik, többet vagy kevesebbet csikar-e ki a szerencsétől: aki az uralmat kívánja meg, annak számára nincs közbülső fok csúcs vagy bukás között.

(75.) Szeme előtt lebegett a germániai hadsereg ereje; mint katonaember ismerte; az ő legioi polgárháborúban tapasztalatlanok, Vitelliuséi győztesek, a legyőzöttek oldalán pedig több a panaszkodás, mint az erő. A viszálykodás miatt bizonytalan a katonák hűsége, és külön-külön is mindegyikük veszedelmes: mert mit használnának a gyalog– s lovascsapatok, ha egyik vagy másik katona hirtelen merénylettel az ellenpárttól várható jutalomra törne? így tették el láb alól Scribonianust Claudius alatt, így emelkedett gyilkosa, Volaginius, közkatonasorból a legmagasabb katonai rangba: könnyebb mindenkit megmozgatni, mint egy-egy embert kikerülni.

(76.) Miközben ilyen aggodalmak közt vergődött, egyéb alvezérei és barátai is biztatták, Mucianus pedig, több bizalmas tárgyalás után, most már mások jelenlétében így szólt hozzá:

– Mindenkinek, aki nagy dolgok tervezgetésére vállalkozik, mérlegelnie kell, hogy amit el akar kezdeni, a köznek hasznos, neki magának dicsőséges-e, könnyen végre lehet-e hajtani, vagy legalábbis nem túl nehéz-e. Egyúttal a tanácsadó személye is tekintetbe veendő, hogy tanácsával vállalja-e a kockázatot, és ha a szerencse majd kedvez a vállalkozásnak, a legfőbb méltóságra ki hivatott. Én téged szólítlak uralkodásra, Vespasianus – hogy ez mennyire üdvös a köznek, mennyire dicsőséges neked, az isteneken kívül terajtad múlik. A hízelgés látszatától nem kell tartanod: inkább gyalázat, mint dicséret, ha Vitellius után választanak meg. Nem az isteni Augustus tetterős szelleme, nem is Tiberius óvatos öregsége ellen, de még csak nem is Gaius, Claudius vagy Nero hosszú uralommal megalapozott háza ellen kelünk fel; helyet adtál Galba ősképmásainak is: eltompultan tovább várni és az államot fertőzésnek s pusztulásnak hagyni álomkór és gyávaság lenne még akkor is, ha számodra amennyire nem tisztes, annyira biztos volna a szolgaság. Elmúlt már és mögötted van az az idő, amikor megengedhetted az uralom óhajtásának látszatát: egyetlen menedéked a főhatalom. Vagy kiesett emlékezetedből Corbulo megölése? Fényesebb származású volt ugyan, mint mi vagyunk, elismerem, de ami születésének előkelőségét illeti, Nero is különb volt Vitelliusnál. Félő ember szemében eléggé híres akárki, csak félni lehessen tőle. És hogy valaki a hadsereg jóvoltából lehet uralkodó, arra bizonyság maga Vitellius, aki hadi szolgálat nélkül, katonai hírnév nélkül csak azért emelkedett fel, mert Galbât gyűlölték. Othót is, akit nem vezéri tehetségével, vagy hadi erővel győzött le, hanem mert az időnek előtte kétségbeesett, máris visszakívánt és nagy fejedelemmé tette, miközben szétszórja a legiokat, lefegyverzi a cohorsokat, mindennap újból elhinti a háború magvát. Ami tűz és elszántság volt katonáiban, azt a kocsmázás, dorbézolás és az uralkodó majmolása lekoptatja róluk: neked Iudaeából, Syriából és Egyiptomból kilenc érintetlen legiod van, melyeket semmiféle hadakozás nem merített ki, viszálykodás nem rontott meg; edzett és külháborúban győzelmes katonaság ez, azonkívül erős hajóhad, lovas- és gyalogegységek, megbízható királyok és a te mindeneket felülmúló tapasztalatod.

(77.) – Magamnak semmi egyebet nem kívánok, csak annyit, hogy ne Valens és Caecina mögött tarts számon, és ne vesd meg Mucianust mint társat, amiért vetélytársként nem tapasztalod. Én többre tartom magamat Vitelliusnál, tégedet magamnál. Családodnak nevet ad a diadalmenet, és két fiad van: az idősebb már uralkodásra képes, és katonáskodásának első éveiben a germániai seregeknél is hírnevet szerzett. Oktalanság volna le nem mondani a főhatalomról annak a javára, akinek fiát fiammá fogadnám, ha magam volnék az uralkodó. Egyébként közöttünk nem ugyanaz lesz a szerencsének s a balsorsnak rendje: mert ha győzünk, az lesz a tisztségem, amit te adsz, a kockázatot s a veszedelmeket pedig egyformán viseljük. Sőt, ez lesz a jobb, te irányítsd seregeidet, nekem hagyd a háborút és a csaták bizonytalanságait. Szigorúbb fegyelemben élnek ma a legyőzöttek, mint a győztesek. Azokat a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy erényre lobbantja, ezek a fennhéjázástól és megátalkodottságukban eltunyulnak. Kinyitja és feltárja majd a győztes párt elfedett és tovább burjánzó fekélyeit a háború; én magam legalább annyira bízom a te éberségedben, takarékosságodban, okosságodban, mint Vitellius eltompultságában, tudatlanságában, kegyetlenségében. De háborúban jobban áll ügyünk, mint békében: mert akik mérlegelnek, máris elpártoltak.

(78.) Mucianus szavai után a többiek merészebben ostromolják, buzdítják, jósok jövendöléseivel és csillagpályákkal hozakodnak elő. Nem is volt mentes Vespasianus ilyen babonaságtól: nemsokára, már mint a birodalom ura, nyíltan egy Seleucus nevű asztrológust tartott maga mellett mint tanácsadót és jövendőmondót. Felidéződtek lelkében a régi jósjelek: a birtokán egy szembetűnően magas ciprus-fa hirtelen kidőlt, majd másnap ugyanazon a helyen felemelkedvén, sudár törzzsel és még terebélyesebben virított. Nagy s kedvező jel volt ez a jósok egyértelmű magyarázata szerint, és a legfőbb hírnevet ígérte a még fiatal Vespasianusnak, de látszólag a diadaljelvényekkel való kitüntetés, a consulság és a iudaeai győzelem dicsősége beváltotta a jósjelet: csak ezek birtokában hitte, hogy a jövendölés a föhatalomra vonatkozik. Van Iudaea és Syria közt egy Carmelus nevű hegy, illetőleg isten, és nincs szobra az istennek vagy temploma, így tartja a régi hagyomány, csak oltára és tisztelete. Az itt áldozó Vespasianushoz, miközben titkolt reményeit forgatta fejében, Basilides pap, ismételten megtekintvén a belső részeket, így szólt:

– Bármi is az, Vespasianus, amit tervezgetsz: akár házat építesz, akár birtokodat növeled, vagy gyarapítód szolgáid számát, nagy székhely, roppant határok, sok ember adatik neked.

Ezeket a rejtélyes szavakat mindjárt felkapta a hír és most kezdte feltárni értelmüket is, és semmi egyéb nem forgott inkább közszájon. Annál gyakrabban esett szó környezetében is erről, minél többet szoktak beszélni a reménykedők. Nem kétséges elhatározással távozott Mucianus Antiochiába, Vespasianus Caesareába: az Syriának, ez Iudaeának fővárosa.

(79.) A főhatalom Vespasianusra ruházása Alexandriában kezdődött Tiberius Alexander sürgetésére, aki július első napján őrá eskette fel a legiokat. Később ezt is ünnepelték uralkodása első napjaként, bár a iudaeai sereg július harmadikán esküdött fel reá, oly buzgósággal, hogy még fiát, Titust sem várták meg, aki Syriából volt visszatérőben és Mucianus és apja tanácskozásaiban közvetített. Minden a katonák lelkes óhajára történt, nem rendeztek gyűlést, nem hívták egybe a legiokat.

 (80.) Míg keresik az alkalmat, a helyet, s ami ilyen dologban a legnehezebb, az első hangot, míg a jelenlevők lelkében remény, félelem, számítás, eshetőség váltja egymást, a hálókamrájából kilépő Vespasianust néhány katona, aki a szokott rendben sorakozott fel, hogy a helytartót köszöntse, császárként üdvözli, azután a többiek is odarohannak, a Caesar és Augustus nevet és a princepsi méltóság minden címét reá halmozzák. Hangulata félelemből az uralkodói méltóság tudomásulvételébe csapott át: de semmi pöffeszkedés, fennhéjázás nem volt benne; ő maga a változás után sem változott. Mihelyt az ily magas helyzetében szemére boruló homályt elűzte, katonás beszéd után fogadta a feléje áramló jókívánságokat; mert az épp erre váró Mucianus a készséges katonaságot máris feleskette Vespasianusra. Ezután az antiochiai színházba vonulván, ahol tanácskozni szoktak, az összesereglett és ömlengve hízelgőkhöz szózatot intéz; eléggé ékesen beszélt görögül is, és mindent, amit csak mondott vagy tett, művészien tudott fitogtatni. A tartományt s a hadsereget semmi nem tüzelte fel annyira, mint Mucianusnak az a határozott kijelentése, hogy Vitellius elrendelte: a germániai legiokat Syriába helyezi át, gazdag s nyugalmas szolgálatra, a syriai legioknak pedig állomáshelyüket a zord éghajlatú és fáradságos szolgálatot kívánó germániai táborokra kell cserélniük. Tudniillik a tartománybeliek is örültek a katonákkal megszokott együttélésnek, sokan baráti és rokoni kapcsolatokban összekeveredtek, és a katonák a huzamos szolgálat során megismert és családiassá vált tábort mint otthonukat kedvelték.

(81.) Még július közepe előtt egész Syria hasonlóképpen neki fogadott hűséget. Csatlakozott királyságával együtt a nem megvetendő erejű Sohaemus, az ősi vagyona miatt tekintélyes és a meghódolt királyok közül leggazdagabb An-tiochus. Majd a titkos követek útján értesített Agrippa is gyorsan hazahajózott Rómából, amikor Vitellius még semmiről sem tudott. Nem csekélyebb buzgósággal támogatta a pártot az életének s szépségének virágjában levő Berenice királynő, akit bőkezű ajándékai miatt az öreg Vespasianus is kedvelt. Ahány tartomány partjait csak mossa a tenger Kisázsiáig és Achaiáig, s ahány csak befelé, Pontus és az armeniaiak felé terül el, mind felesküdött, de itt csapatok nélkül kormányoztak a helytartók, mivel akkor még nem rendeltek legiokat Cappadociába. Az egész vállalkozás terveit Berytusban tárgyalták meg. Mucianus aívezéreivel, legioparancsnokaival és legszebben kitüntetett centurióival és katonáival érkezett ide, hasonlóképpen a iudaeai seregből is válogatott díszes küldöttség: az összesereglett sok lovas és gyalogos, valamint az egymással vetélkedő királyok pompája a találkozót fejedeimi méltósághoz illővé avatta.

(82.) Első háborús intézkedésként sorozást tartanak, a kiszolgáltakat visszahívják; tehetős városokat jelölnek ki fegyvergyárak berendezésere, Antiochiában arany- s ezüstpénzt vernek, s mindezt alkalmas személyek közreműködésével, a kellő helyen és sürgősen végre is hajtják. Vespasianus is felkeresi, buzdítja őket, a jókat dicsérettel, a kényelmeseket gyakrabban példaadással, mint fenyítéssel serkenti, barátainak pedig inkább hibáit nem veszi észre, semmint erényeit. Sokakat praefectusi és procurator! tisztséggel, legtöbbjüket senatori ranggal tüntette ki, megannyi kiváló férfit, akik csakhamar a legmagasabb méltóságokat is elnyerték; némelyeknél a szerencse pótolta az erényeket. Aiándékpénzt az első gyűlésen még Mucianus is csak módjával ígérgetett a katonaságnak, de még Vespasianus sein szánt többet e célra polgárháborúban, mint mások békében, mivel makacsul ellenezte a katonák pénzelését, s éppen ezért serege is jobb volt. Követeket küldött a parthusokhoz s az armeniaiakhoz, így gondoskodott arról, hogy ha legioi belekeverednek a polgárháborúba, a háta védetlen ne legyen. Titus intézi a iudaeai hadmüveleteket, Vespasianus tartja kezében Egyiptom kapuit, így döntöttek; Vitellius ellenében elégségesnek vélték a csapatok egy részét, vezérül Mucianust, azonkívül Vespasianus nevét, s hogy a végzet számára semmi nem elérhetetlen. Valamennyi hadsereghez s vezérhez levelet írtak s lelkükre kötötték, hogy a Viteiliusra neheztelő praetorianusokat katonai rangjuk visszanyerésének jutalmával hívogassák.

(83.) Mucianus, inkább társa, semmint alárendeltje az uralkodónak, könnyűfegyverzetű csapataival, nem lassú menetben, hogy habozásnak ne lássék, de nem is nagyon sietve, hagyta, hogy a puszta távolsággal is terjedjen a hír, mert tudta, hogy erői szerények, és hogy többet hisznek a távollevőről; de a hatodik legio és tizenháromezer vexillarius hatalmas menetben vonult utána. A pontusi hajóhadat már előzőleg Byzantiumba irányította, mert egyelőre nem tudott dönteni, hogy – Moesiát hagyván – gyalogságával és lovasságával ne Dyrrachiumot zárja-e le, hosszú hajóival pedig az Italia felé elterülő tengert, így biztosítván a háta mögött Achaiát s Kisázsiát; mert ezek, ha nincsenek csapatokkal megerősítve, fegyvertelenül ki lennének szolgáltatva Vitelliusnak; így aztán maga Vitellius sem tudná, Italiának mely részét védelmezze, ha Brundisiumot s Tarentumot, valamint Calabria s Lucania partjait ellenséges hajók fenyegetnék.

(84.) Tehát a hajók, katonák, fegyverek előkészítése közben nagy volt a sürgölödés a tartományokban, de semmi sem okozott annyi gondot, mint a pénz előteremtése. „Ez a polgárháború lelke” – hajtogatta Mucianus, és amikor hozzájárulást vetett ki, nem a jogra, nem is a méltányosságra, hanem egyedül a vagyonok nagyságára volt tekintettel. Szerte feljelentések, es a leggazdagabbakat zsákmányul hurcolták bíróság elé. Ez a nyomasztó és tűrhetetlen, de a háborús  kényszerűséggé]   menthető   állapot   békében  is megmaradt, bár uralkodásának elején Vespasianus nem volt különösképpen elszánva jogtalan igények érvényesítésére, míg aztán a szerencse kedvezése következtében és rossz tanácsadóinak sugalmazására megtanulta s merészelte is. Mucianus a maga vagyonát is a háború céljaira áldozta, magánemberhez képest bőkezűen, hogy majd annál mohóbban vegye vissza a közéből. A többiek a pénzbeli hozzájárulásban követték példáját, de csak igen ritkán nyílt alkalmuk ennyire korlátozatlan visszakövetelésre.

(85.) Eközben a hozzá csatlakozó illyricumi hadsereg buzgósága meggyorsította Vespasianus vállalkozását. A harmadik legio adott példát a többi moesiai legionak, vagyis a nyolcadiknak és a Claudius nevét viselő hetediknek, amelyek szívvel-lélekkel Othóhoz húztak, bár a csatában nem vettek részt. Aquileiáig nyomulván előre, elkergették az Othóról hírt hozókat s szétszaggatták a Vitellius nevével csillogó zászlókat, végül magukhoz ragadták és egymás közt felosztották a hadipénzt, tehát ellenség módjára viselkedtek. Ebből ijedtség támadt, az ijedtségből pedig az a gondolat, hogy Vespasianusnál érdemként lehetne felszámítani mindazt, amiért Vitellius előtt felelniük kellene, így aztán a három moesiai legio levelekben kezdte csalogatni a pannóniai sereget, és ha az vonakodnék, erőszakra készült. Ε mozgolódás közepette Aponius Saturninus moesiai helytartó gyalázatos tettre vetemedik: egy centuriót küld Tettius Iulianusnak, a hetedik legio parancsnokának meggyilkolására, mégpedig személyes viszálykodások miatt, amelyeket a párt érdekével próbált leplezni. Iulia-nus tudomást szerzett a veszélyről, járatos vezetőket vett maga mellé és Moesia úttalan vidékein át a Haemus-hegység túlsó oldalára menekült; később sem vett részt a polgárháborúban, mindenféle ürüggyel húzta-halasztotta Vespasianushoz kezdett útját és a hírekhez képest késedelmeskedett vagy sietett.

 (86.) Pannoniában viszont a tizenharmadik és a Galbá-ról elnevezett hetedik legio megőrizte a bedriacumi csata miatt érzett fájdalmat s haragot, és minden késedelmeskedés nélkül Vespasianushoz csatlakozott, főképpen Primus Antonius erősködésére. Ez a törvények szerint bűnös és Nero idejében csalás vádjával elítélt férfi – a háború egyéb sajnálatos következményei között – visszanyerte senatori rangját. Galba állította a hetedik legio élére; Othónak irkált leveleiben, a közhit szerint, pártvezérnek kínálkozott; miután nem vették figyelembe, Otho háborújában sem játszott szerepet. Mikor Vitellius helyzete megrendült, Vespasianus híveként nagy súlyra tett szert, mint bátor verekedő, talpraesett szónok, mások befeketítésében mester, viszálykodásban és pártütésben hatalmas, rablott jószág tékozlója, békében a legrosszabb, háborúban nem megvetendő. Ezután az egyező moesiai és pannóniai seregek a dalmatiai katonaságot is magukhoz vonták, bár a consuli rangú helytartók egyáltalán nem avatkoztak bele a zavaros ügyekbe. Tampius Flavianus volt Pannoniában, Pompeius Silvanus Dalmatiában a helytartó, két gazdag öreg, de pro-curatorként ott volt az előbbi mellett a java férfikorát élő, híres családból származó Cornelius Fuscus. Nyugalomra vágyva, kora fiatalságában kivált a senatori rendből, majd coloniája vezetőjeként Galba mellé állott s így procuratori megbízatáshoz jutott; Vespasianus pártjához csatlakozván, buzgón hordozta a háború fáklyáját: nem annyira a veszélyekkel járó jutalom lelkesítette, mint inkább maga a veszedelem, a bizonyos és rég megszerzett dolgok helyett inkább az újakat, kéteseket, bizonytalanokat óhajtotta. Nekilátnak tehát, hogy megmozgassák és megrendítsék mindazt, ami csak beteg volt. Leveleket írtak Britanniába a ti-zennégyesekhez, Hispániába az egyesekhez, mivel mindkét legio Otho mellett, Vitellius ellen volt, irományokat terjesztenek Gallia-szerte, s bármely pillanatban fellángolhatott a roppant háború, hisz az iílyricumi seregek nyíltan elpártoltak, a többi pedig készen állott, hogy a szerencse nyomába szegődjék.

(87.) Míg a tartományokban Vespasianus s pártjának vezérei ezeket művelik, Vitellius napról napra megvetésre méltóbban s tunyábban, minden község és birtok gyönyörűségeinél megállván, nehézkes menetben közeledett a városhoz. Hatvanezer fegyveres követte, zabolátlan tömeg; a tábori szolgák száma még nagyobb, de még szolgákhoz képest is legarcátlanabbak a markotányosok; továbbá annyi sok legátusnak s barátainak kísérete, engedelmességre akkor is képtelen, ha szigorú fegyelemre volna kényszerítve. Még zsúfoltabbá tették a sokaságot a városból elébe járuló senatorok s lovagok; némelyek féltükben, sokan hízelgésből jöttek, a többiek és lassanként mindenki azért, hogy ha mások útra keltek, ők se maradjanak el mögöttük. Tódultak utánuk az alja népből a Viteiliusnak becstelen szolgálataik miatt ismerős bohócok, színészek, kocsihajtók, akiknek lealjasító barátságában különös öröme telt. Közben a kényszerű szolgáltatások eredményeképpen nemcsak a coloniák vagy a municipiumok, hanem még a földművelők s a már érésben álló földek is pusztultak, mint ellenséges területen.

(88.) A katonaság körében gyakran támadtak szörnyű vérengzések, mert a Ticinumban fellángolt zendülés óta is tartott a legiok és a segédcsapatok viszálykodása; de mihelyt falusiak ellen kellett csatázni, megértették egymást. A legnagyobb öldöklésre azonban a várostól a hetedik mérföldkőnél került sor. Vitellius itt minden egyes katonának készételt – mintegy gladiátorok hizlalására szánt abrakot – osztott, és a városból kitóduló tömeg az egész táborral egybevegyült. Voltak, akik városias tréfából lefegyverezték az egyébbel elfoglalt katonákat, azaz titkon elvágták kardszíjukat, aztán kérdezgették, megvan-e a kardjuk. Gúnyolódáshoz nem szokott lelkük nem tűrte el a bolondságot, és karddal rontottak a fegyvertelen népre. Megölték egyebek közt az egyik katona apját, aki a fiát kísérte; később felismerték, és amikor híre járt a gyilkosságnak, többé nem bántották az ártatlanokat. A városban mégis reszkettek az emberek, mert csoportosan siettek előre a katonák; leginkább a fórumra igyekeztek, hogy lássák a helyet, ahol Galba holtan hevert. És nem kevésbé szörnyű látvány voltak ijesztő állati bundáikkal és hatalmas fegyvereikkel ők maguk, mivel járatlanságukban nemigen kerülgették a városi sokaságot, vagy ha a síkos úton, vagy valakibe beleütközve elestek, veszekedésre, majd csakhamar tettlegességre került sor, és még kardot is rántottak. De a tribunu-sok s a praefectusok is rémületet keltve száguldoztak fegyveres csapataikkal.

(89.) Vitellius a Mulvius-hídtól pompás paripán, vezéri köpenyben s karddal az oldalán, a senatust és a népet maga előtt terelve, díszt öltvén és rendezett hadmenetben léptetett: csak barátainak tanácsára állt el attól, hogy ne mint elfoglalt városba vonuljon be. Négy legio sasa haladt az élen s más legiok ugyanannyi zászlaja kétoldalt, majd tizenkét lovasegység hadijelvényei és a gyalogrendek mögött a lovasság, azután harmincnégy cohors, népnevek, illetve fegyvernemek szerint különválasztva. A sasok előtt a táborparancsnokok, a tribunusok és az első centuriók fehér ruhában, a többiek centuriájuk mellett, fegyvereikkel s kitüntetéseikkel tündöklőn; a katonák melldíszei s nyakláncai is ragyogtak. Tisztes látvány és nem Vitellius uralkodásához méltó sereg! így vonult fel a Capitoliumra, és ott anyját átölelvén, az Augusta névvel tüntette ki.

(90.) Másnap, mintegy idegen város senatusa s népe előtt, nagyzoló beszédet tartott magáról, önnön szorgoskodását s mérsékletét magasztalta, jóllehet ismerték bűneit mind a jelenvoltak, mind egész Italia, amelyen tunya álmosságban és dőzsölésben szégyenletesen vonult végig. A tömeg azonban mivel sem gondolva, hiszen a hamisat nem tudta megkülönböztetni az igaztól és csak a szokott hízelgésekhez értett, hangos kiáltozással helyeselt neki, s midőn el akarta hárítani az Augustus nevet, kényszerítették, hogy fogadja el, éppoly haszontalanul, mint ahogy visszautasította.

(91.) A mindent magyarázgató lakosság baljós jelként fogadta, hogy Vitellius, miután elnyerte a főpapi méltóságot, az állami szertartásokról július tizennyolcadikán adott ki rendeletet, a cremerai s alliai vereség miatt ősidők óta gyászos napon: minden emberi s isteni jogban ennyire járatlanul, hasonlóképpen eltompult felszabadítottjainak, barátainak társaságában, mintha részegek közt támolygott volna. De a consulválasztó népgyűlésen a jelöltekkel együtt mint egyszerű polgár jelent meg, és a színházban mint néző, a cirkuszban mirit lelkendező buzgón pályázott az alja nép minden tetszésnyilvánítására; ezt a bizonnyal kedves és népszerű viselkedést – ha erényeiből fakadt volna! – előbbi életére emlékezve illetlennek és közönségesnek találták. Eljárt a senatusba, még akkor is, ha jelentéktelen ügyekben kellett kikérni az atyák véleményét. És egyszer történetesen Priscus Helvidius kijelölt praetor az ő szándékai ellen foglalt állást. Felbőszült először Vitellius, mégsem történt egyéb, mint az, hogy a néptribunusokat felszólította, segítsék semmibe vett hatalmát, majd barátainak csitítására, akik mélyebb haragjától tartottak, azt felelte, hogy nem újság az, ha két senator valamely közügyben nem ért egyet; annak idején ő is nemegyszer felszólalt Thrasea ellen. Legtöbben nevettek az arcátlan párhuzamon, míg másoknak éppen az tetszett, hogy nem a hatalmasságok közül valakit, hanem Thraseát választotta az igaz dicsőség mintapéldájául.

(92.) A testőrség élére a cohorsparancsnokságig jutott Publilius Sabinust és Iulius Priscus centuriót állította: Priscus Valens, Sabinus pedig Caecina jóindulatának köszönhette hatalmát; kettejük viszálykodása közepette Vitelliusnak semmi súlya nem volt. Az uralkodói feladatokat Caecina és Valens látta el, gyűlöletükben régóta fenekedvén egymásra, amit a háború során és a táborban is alig lehetett titokban tartani, s amit a barátok hitványsága és az ellenségeskedéseket oly bőven termő város csak fokozott, mivel körüludvaroltatásban, kíséret dolgában és a reggeli üdvözlők számlálhatatlanságában folyvást versengtek s méricskélték egymást, miközben Vitellius hol egyikük, hol másikuk felé hajlott. Nem is biztos sohasem eléggé a hatalom, ha fölötte nagy! Vitelliust pedig, aki állhatatlanul hol hirtelen sértegetett, hol idétlenül kedveskedett, meg is vetették, de féltek is tőle. De azért nem kevésbé rohanták meg a házakat, a kerteket s az állami vagyont, az előkelőségek siralomra méltó és nélkülöző csoportját pedig, akiket Galba gyermekeikkel együtt hazaengedett, semmiféle uralkodói kegy nem segítette. A nép is helyeselte azt az állam főembereinek kedves intézkedését, hogy a száműzetésből hazatérteknek visszaadta a felszabadítottjaikra vonatkozó jogigényeiket, bár ezt a szolgalelkek mindenképpen igyekeztek meghiúsítani, pénzüket titkos vagy lekötelezett togaöblökbe rejtették el, sőt némelyek a császári házhoz álltak és így uraiknál nagyobb befolyásra tettek szert.

(93.) Ami a katonaságot illeti: mivel tele volt a tábor, és sehol sem fért el a sokaság, a csarnokokban vagy szentélyekben és szerte az egész városban ütött tanyát, nem ismerte a gyülekezőhelyet, nem tartott őrséget, nem is edzette magát gyakorlatozással: a város csábításai és -mondani is szégyenletes – kicsapongások közepette testüket tétlenséggel, lelküket bujasággal erőtlenítették. Végül már épségükre sem volt gondjuk: nagy részük a Vaticanus hírhedt környékén verte fel sátrát, minek következtében gyakoriak lettek soraikban a halálesetek, és mivel ott folyt mellettük a Tiberis, a germánoknak s a galloknak betegségre úgyis hajlamos testét a víz mohó élvezete és a tűrhetetlen hőség tönkretette. Ráadásul a fonák intézkedések vagy önös érdekek hajszolása következtében felborult a katonai rend: tizenhat praetorianus és négy városi cohorsot soroztak be, ezer-ezer fővel. Ε sorozás alkalmával Valens többet engedett meg magának, mintha ő ragadta volna ki a veszélyből Caecinát. Bizonyos, hogy Vitellius pártját az ő megérkezése erősítette meg, és a lassú meneteléshez tapadó rosszakaratú szóbeszédet a szerencsés ütközettel ő fordította a visszájára, s Alsó-Germania egész katonasága Valenshoz húzott; a közhiedelem szerint Caecina hűsége ekkor ingott meg.

(94.) Egyébként Vitellius nem volt annyira engedékeny vezéreihez, hogy a katonák még többre nem ragadtatták volna magukat. Ki-ki maga választotta meg csapattestét: ha úgy akarta, a városi csapatok közé sorolták, bár méltatlan volt rá, másrészről a jó katonáknak is megengedték, hogy óhajuk szerint megmaradjanak a legionáriusok között vagy a lovasalakulatokban. És akadtak is, akik ezt akarták, mert megbetegedtek, és panaszkodtak az egészségtelen éghajlat miatt, mégis java erejétől fosztották meg a legiokat s a lovascsapatokat, és aláásták a tábor becsületét azzal, hogy húszezer embert az egész hadseregből nem annyira kiválogattak, mint inkább összekevertek.

Mikor egyszer Vitellius szózatot intézett hozzájuk, azt követelték tőle, hogy végeztesse ki Asiaticust, Flavust és Rufinust, Gallia vezéreit, amiért Vindex mellett fogtak fegyvert. És Vitellius nem fojtotta el ezeket a hangokat, született gyáva lévén, és mert tudta, hogy esedékes a pénzajándék, de pénze nincs, minden egyebet bőkezűen osztogatott nekik. Az uralkodók felszabadítottjainak elrendelték, hogy rabszolgáik száma szerint adó gyanánt hozzájárulást fizessenek. Ő maga, mivel a tékozlás volt egyedüli gondja, istállókat építtetett a kocsihajtóknak, a cirkuszt pedig gladiátori játékokkal és állathajszákkal népesítette be, és oly gyalázatosan szórta a pénzt, mint a legnagyobb bőségben.

(95.) Ráadásul Caecina és Valens még Vitellius születése napját is kerületenként megrendezett gladiátori játékokkal ülte meg, roppant és addig a napig hallatlan előkészülettel. Öröm a hitványabbjának, a jóérzésűek szemében bosszúság, hogy a Mars-mezőn felállított oltárokon halotti áldozatot mutatott be Nérónak. A köz nevében vágták le s égették el az állatokat; a fáklyát az Augustalis-papok tartották alájuk; ezt a papi méltóságot – mint Tatius királynak Romulus – Tiberius Caesar a Iulius-nemzetségnek szentelte. Még nem telt el a győzelemtől a negyedik hónap, és Asiaticus, Vitellius szabadon bocsátott rabszolgája nem maradt el a Polyclitusok, Patrobiusok és a régi gyűlölt nevek mögött. Senki abban az udvarban tisztességre vagy szorgos munkára nem pályázott: egyetlen út vezetett hatalomhoz, pazarló lakomákkal és drága nyalánkságokkal jóllakatni Vitellius kielégíthetetlen mohóságát. Ő maga elegendőnek vélte, ha a jelent élvezi, és tovább nem gondolt: kilencszázmillió sestertiust néhány hónap alatt vert el – úgy hiszik. Nagy és szerencsétlen város! Ugyanabban az esztendőben Viniusok és Fabiusok, Icelusok és Asiaticu-sok között, végigszenvedte Othót, Vitelliust, hányatott és szégyenletes sorsban vergődött, míg végül Mucianus és Marcellus lépett a nyomukba, vagyis inkább más személyek, nem más jellemek.

(96.) Elsőül a harmadik legio elpártolását jelentik Vitelliusnak. A levelet Aponius Saturninus küldte, még mielőtt ő is Vespasianus pártjához csatlakozott; de Aponius sem írt meg mindent, mert a hirtelen esemény megzavarta, hízelgő barátai pedig azt is enyhébben magyarázták: egyetlen legio zendüléséről van szó, a hadsereg többi részének hűsége rendíthetetlen. Ilyen értelemben beszélt Vitellius is a katonák előtt, megrótta a minap elbocsátott praetorianusokat, hogy hamis híreket terjesztenek, és bizonygatta, hogy nem kell tartani polgárháborútól, közben elhallgatta Vespasianus nevét, egyszersmind katonákat küldött szét a városba, hogy a közszájon forgó híreszteléseket elfojtsák. Ez még inkább táplálta a szóbeszédet.

(97.) Mégis segédcsapatokat mozgósított Germaniából, Britanniából és a hispániai tartományokból, de csak lanyhán és szorult helyzetét eltitkolva. Ugyanígy késedelmeskedtek a helytartók s a provinciák: Hordeonius Flaccus azért, mert gyanakvással nézte már a batavusokat és aggódott az őt fenyegető háború miatt, Vettius Bolanus pedig, mert sohasem volt teljesen békés Britannia, – és mindketten ingadoztak. Hispániából sem siettek, ahol ekkor nem volt consuli rangú helytartó: a három legio parancsnokai, akik jogkör tekintetében egyenlők voltak és Vitellius sikereinek hallatára versengtek volna a parancs teljesítésében, balsorsával egyként nem akartak közösséget vállalni. Afri-cában az ottani legio s a Clodius Macertól toborzott, majd Galbától elbocsátott csapatok Vitellius parancsára újból fegyvert ragadtak; egyszersmind a többi fiatal is vonakodás nélkül jelentkezett szolgálatra. Tudniillik itt feddhetetlen és kedves emlékű proconsuli évet töltött Vitellius, Vespasianus pedig hírhedtet s gyűlöleteset: ebből a szövetségesek mindkettejük uralkodására következtettek, de a tapasztalat mást mutatott.

(98.) És Valerius Festus helytartó eleinte hűségesen pártolta a provincia lakosságának buzgalmát, majd ingadozni kezdett, leveleivel és rendeleteivel színleg Vitelliust, titkos híradásaival viszont Vespasianust segítette, és aszerint akart ennek vagy annak az ügynek védelmére kelni, amint valamelyikük majd felülkerekedik. Raetiában és Galliában elfogtak néhány katonát és centuriót, akik Vespasianus leveleit és parancsait vitték: Vitelliushoz küldik, majd kivégzik őket; többen észrevétlen maradtak, mert megbízható barátaik vagy ravaszságuk segítségével sikerült elrejtőzniük, így Vitellius készülődéséről általában tudtak, Vespasianus legtöbb terve ismeretlen volt, elsősorban Vitellius tunyasága miatt, meg aztán az őrséggel megrakott Pannóniai Alpok is feltartóztatták a hírvivőket. A tengeren is a passzátszél a Kelet felé hajózóknak kedvezett, fordított irányban akadályt jelentett.

(99.) Végül az ellenség betörésétől, a mindenfelől érkező ijesztő hírektől megrémülvén, Caecinát és Valenst hadba indítja. Caecina ment előre, a súlyos betegségéből nemrég kilábalt Valenst erőtlensége csak lassan engedte mozogni. Egészen más a városból útra kelő germániai sereg képe: testükben nincs erő, se lelkükben tüz; lassú és gyér menet, rozzant fegyverek, lomha gebék; a napot, port, rossz időt nem bíró katonák, amennyire tunyák a fáradság elviselésére, annál készebbek viszálykodásra. Ehhez járult Caecina régi becsvágya, mostani ernyedtsége – vagy mert a szerencse túlságos kedvezése elzüllesztette, vagy mert hitszegést forgatott elméjében és szándékosan meg akarta törni a sereg erejét. Sokan meg voltak győződve, hogy Flavius Sabinus tanácsai rendítették meg Caecina gondolkodását, és az üzeneteket Rubrius Gallus közvetítette: Vespasianus jóvá fogja hagyni az átpártolás feltételeit. Ugyanakkor eszébe juttatták Fabius Valens ellen érzett gyűlöletét s féltékenységét is, hogy ha kevesebb szava van Vitelliusnál, az új uralkodónál szerezzen kegyet s hatalmat.

(100.) Caecina, miután nagy megtiszteltetéssel távozott Vitellius öleléséből, a lovasok egy részét Cremona megszállására küldte előre. Ezután következtek az első, negyedik, tizenötödik, tizenhatodik legio alakulatai, majd az ötödik és huszonkettedik; az utóvédben a huszonegyedik „rohanó” és az első „itáliai” menetelt a három britanniai legio egységeivel és válogatott segédcsapatokkal. Caecina kivonulása után Fabius Valens írt a seregnek, amelyet sokáig vezetett, hogy útközben várja meg; így állapodott meg Caecinával. Caecina ellenben, aki a helyszínen lévén, nagyobb súllyal bírt, ráfogta, hogy módosult a terv, és teljes erővel elébe kell menni a közelgő hadaknak. így a legiok arra kaptak parancsot, hogy siessenek Cremonába, egy részük pedig vonuljon Hostilia felé; ő maga a hajóhad buzdításának ürügyével Ravennába tért le, majd kiderült, hogy az árulás titkos megbeszélésére keresett alkalmat. Mert Lucilius Bassus, bár egy lovasalakulat parancsnoksága után Vitellius a ravennai, egyszersmind a misenumi hajóhadak élére állította, szégyenletes hűtlenséggel bosszulta meg a méltatlan neheztelést, amiért nem azonnal a testőrparancsnokságot nyerte el. Nem is tudni, vajon ő rántotta-e bele Caecinát, vagy – ami megesik hitványak között, – hasonlatosságuknak megfelelően mindkettejüket ugyanaz az aljas szándék vezette.

(ιοί.) Az egykori írók, akik a Flavius-ház uralma idején e háború történetét megörökítették, a békevágyban és hazaszeretetben jelölték meg a hízelgésül eltorzított okokat: szerintünk a velük született jellemtelenségen és Galba elárulása után egyhamar eltékozolt becsületükön kívül az az irigy versengésük döntötte romlásba Vitelliust, hogy udvarában mások meg ne előzzék őket. Caecina, miután utolérte a legiokat, a Vitelliushoz ragaszkodó centuriókat s katonákat mindenféle mesterkedéssel próbálta eltántorítani; Bassusnak, aki ugyanabban fáradozott, kevesebb nehézséggel kellett megküzdenie, mivel a hajóhad hajlandó volt az árulásra, hisz benne élt még a nemrégiben Othóért vállalt katonáskodás emléke.